Napló nektek

"Az ev legsotetebb napja tenyleg szar lett. Vili egy napja es egy ejszakaja lazas. En nem birok leallni, lelassulni, csak tenfergek ha eppen nem simogatom vagy furdetem a kisbeteget. Kurvara nem birom az engem osztogato embereket, akarhol vannak, akar nevvel, akar nev nelkul, van igy is eleg szar korulottem. Nem vagyok jo, nem vagyok kedves, nem sutok bejglit, nincsen csillogo hangulatom. Nem lesz semmi szokas szerinti, se hagyomanyos, se semmilyen, igyekszunk orulni annak, ha mindenki jol van a csaladban. Nyilvan en vagyok hulye, mit torodom mas velemenyevel, hat sajnos torodom, es hosszu napokig kepes vagyok kocsogsegeken ragodni, mig ugyanakkor nem vagyok figyelmes es kedves sem, meg azokkal se elegge, akiket elvileg nagyon szeretek."

tegnap előtt ennyire ilyen volt. azóta picit többet aludtunk. én helyre tettem, hogy kinek a véleménye fontos, és ez jó: sokan szeretnek, és ezt ki is tudják fejezni. és nekem, és szerintem mindenkinek alapvetően az kell, hogy tudja, hogy szeretve van.

Vili már nem volt lázas éjjel. de úgy legyengíti ez a vírus, hogy ma már kétszer aludt a kanapén egy-egy órát, és most a kezemben aludt el. ha ébren van, harmatgyenge és nyüszít ha nem vagyok vele. majd megszakad a szívem érte, hogy ilyen szomorkás már szombat este óta. ha eddig magamat nem sikerült rávenni a lassításra, akkor ez a kicsikének sikerült. alig csinálok valamit, csak simogatom, szeretgetem, csöndesen játszogatunk Zsombival, vagy ölbe véve mesét nézek velük, vagy olvasunk.

ma este betlehemes főpróba lesz nálunk, sütöttem pizzatésztából tekert sajtos ropogóst, este még csomagolok, és kitalálok valami papír díszt még, mert most nagy lett a fenyő, a dísz kevés.

végül nem a sütéstől és pörgéstől alakult karácsonyira a hangulatom, és ez így jobb.

Boldog karácsonyt kívánok,
és azt, hogy nektek is meglegyenek az embereitek,
akik közvetíti a lényeget:
szeretve vagytok.

Nem jelentkeztem, betegeskedés volt-van, most éppen én, és közben rengeteg dolog történik.

Úgy látszik, ilyen maradok: pillanatok alatt elérzékenyülök, vagy összedőlök, vagy újra helyre rakódok. A szerda esti kerámiázások abszolút világhelyrerakósak lettek, szinte attól is függetlenül, hogy éppen egy fület hatodjára is szarul rakok fel, vagy hogy sikerül egy gigászi kelta füles edény. Ott fonó effektusnak hívják, én meg csak arra tudok gyanakodni, hogy egyszerűen kell az embernek, hogy embernek érezze magát emberek között, akik nem ordítoznak vele. Majdnem öt óra távol otthontól. Még a buszozás is jó, csak nézek ki a fejemből. Ott pedig ugyanaz a pár nagyon érdekes ember, beszélgetés vagy csönd, és az agyag. Teljes mértékben beleszerettem a formálásába, és mióta kiégett az első pár pici marokedény, már szinte keramikusként tekintek magamra. (jó, még barátok között is sok év, míg oda eljutok, de kit érdekel) Nem csak annyi, hogy de jó kis hobbi, közben meg majd mindent megcsinálok magunknak itthonra, amit régóta szeretnék, és jól eltelik az idő, és ventillálgatom kifelé a fejemből a sok betapadt gondolatot. Konkrétan engem ebben az egészben az tesz boldoggá, hogy én a magam mértéke szerint értékeset hozok létre egy kupac semmiből. És ez nem csak engem gyönyörködtet, és haszna is lehet, és konkrétan nemhogy alig tudom magam rávenni, hogy csináljam (mint eddig a legtöbb mindennel volt), hanem nem akarom abbahagyni. És három óra nem tűnik időnek, és kész passz, KELL CSINÁLJAM. Lelkes tanuló vagyok, millió kérdésem van, és abszolút ért a nyelvemen a tanárom, és és és

Viccesek amúgy a fiúk, mióta hazahoztam a csészécskéket (valamelyik csak fél decis:), állandóan teázunk. Zsombi először nem mert inni belőlük, nehogy a hamu feketére fesse a száját. Aztán rájött, hogy már nem olyan, és azóta teázunk. Vili is. Én meg a fülnélkülivel rohangálok egész nap (és ha már beteg vagyok, legalább haszna is van a teázgatásnak).

Kevésbé szép része a sztorinak, hogy nagyon autentikusra törekedtem, ezért kicsit kerek az aljuk, és a fiúk teázási módszere miatt rendszeresen kiborul a tea a végén. Mindig tanul újat az ember, és a fordulatokra mindig kell számtani. (Ettől mondjuk ugyanolyan ideg leszek a végére legtöbbször, de hát nem is vagyok az a zen mester típus. Még.)

Egyszer a momastery-n olvastam és nagyon megtetszett az a gondolat, hogy ha pl hirtelen ránk törne a vásárlási láz vagy a minden-kell-nekem-most-azonnal, akkor inkább nézzünk körül otthon, hogy mi mindenünk van.

Olyankor eszembe jut rengeteg elfelejtett projekt, aminek a hozzávalói mélyen a szekrény fenekén várnak.

És eszembe jut a feng shui is, megint. Egy fél éve olyan jó volt olvasni. Mintha valaki jól összeszerkesztette volna, amit amúgy is tudunk. De olyan jól van összeszedve. Tudjuk, hogy a lomok és a rendezetlenség és a kosz nyomasztóak. És mégis. van az az állapot, és azt jól ismerem, hogy az ember le van fagyva és semmit sem tud kezdeni. Egyre kevésbé. És el lehet ezt fogadni, hogyne, lehet mérsékelt vagy teljes káoszban élni, de az otthon így csak elvesz, ahelyett, hogy adna. Pont olyan ez, mint hogy fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Csak ebből a szempontból is könnyű benne is maradni ebben a patópálos dagonyában, hogy egyszer majd elkezdek egészséges életet élni, ráérek. Mióta kicsit több az energiám a mozgástól, azóta látom, hogy mit mulasztottam. Mondjam, hogy majdnem mindent? Kár már ezen keseregni, de érdemes tudatosítani. Hogy ha nem jó, akkor valamin kell változtatni. Lehet, hogy kipucolok egy zugot és onnantól öröm fog el a szép új kompozíció láttán, ahányszor ott járok. És megnézem magamnak, hátha ez a feng shui tényleg okos. Először megszabadulok mindentől, ami rossz emlékeket ébreszt, vagy amit nem szeretek, és olyan dolgokkal veszem körül magam, amit szeretek. Kidobálom a szemetet és a kacatot. Tiszta, üres felületeket teremtek, szép lassan mindent kipucolok.  Hogy ha kiválasztok egy területet az életemben, amiben fejlődésre van szükség, akkor mindenhol magam körül emlékeztetőket kell hagynom a lakásban, hogy folyton ez mozogjon bennem, hogy aztán tényleg történjen valami. Így valahogy kezdődött a torna, a futás, aztán a péntekenikőzés és végül az okosabb étkezés.

A tanulás a viselkedés viszonylag állandó változása a gyakorlás eredményeképpen, ezt valahova egyszer felírtam, amikor vizsgára készültem, és a cetli megmaradt. Tetszik, hogy ez a definíció azt üzeni, hogy van változás, csak sokat kell gyakorolni.

Most itt tartok, megy a mozgás, és az energiaszint növekedésével jönnek a tervek is, hogy mit szeretnék változtatni vagy gyakorolni, csak időt és teret kell keresnem. Emiatt jutott megint eszembe a feng shui és a kipucolás. Megint nekiindulok okosítani, kipakolni, kidobálni, koncentrálok a tiszta felületekre és az egyszerűségre, világosságra. Nem venni, hanem helyet csinálni.

Időt úgy akarok teremteni, hogy Vilit egyre tudatosabban próbálom altatni, és leszoktatni magamról, de ez egy hatalmas téma, nem is fér már ide.

Csak még az aktuális intervallok:
Ha láttátok volna a hétvégén Vilit a kis kockás ingében, vékony szálú vakítóan szőke hajjal - elolvadtunk. Zsombi is nagyon édes volt ahogy a nagy szemeivel rácsodálkozva kérdezgetett. Mondom, de gyönyörű vagy, kisfiam, te vagy a legszebb kisfiú. Anya, te pedig nagyon szép lány vagy! Vuhúú..
Amúgy a visításait még mindig nehezen viselem. De ma olyan is volt, hogy ideges voltam, mert a Vili a bolttól hazáig visított, de annyira, hogy nem tudta elmondani, mit akar. Zsombi itthon addig bohóckodott neki, míg megnyugodott. Hát ez nagyon nagyon figyelmes dolog volt Zsombitól, én már nem bírtam volna megoldani a helyzetet. Aztán erre a szép gesztusra kapom a hatvanszor kimászkálást este. Meg azt, hogy nem lett jó a svéd mandulatorta, de konkrétan rossz ízű a tésztának nem is nevezhető szarság és a krém is ehetetlen.

Fura az élet. Olyan nagy mélységeket és magasságokat kapok és látok hirtelen váltásokkal, hogy csak győzzem a tempót.

Alapvetően a tornáimról akartam okoskodni, meg az egészségről, meg a kerámiás csapatról és a hirtelenjött nyugalomról, amikor Vili hirtelen csavarral levette a pelusát és odanyomott pár gombócot a szőnyegre. Csak hogy véletlen se szálljak el.

Péntek Enikő azt mondja az intervall edzésekről, hogy életszerűek. 20 mp aktivitás, 10 mp nyugi. (Mert soha nem csak nyugalom vagy csak pörgés az élet.) Sokszor egymás után kb 20 percig, többféle gyakorlattal. Beindítja a szerveinket rendesen, a vérkeringést, az emésztést, a mindent, izzasztó, kemény, pörget, zsírt éget, endorfint termel, ami nekem mind kell. Jó ezt visszanézni, hogy az elején húzódoztam az ilyen fitneszjellegű szavaktól is, nemhogy ilyennél kössek ki, most meg alig bírok magammal pihenőnapokon, várom a mozgás- és endorfinadagom. Érdekes, hogy visszanézve mintha tudatosan építettem volna a mozgások erősségét, hogy végül ehhez a pörgéshez eljussak, és hogy bírjam is. Pedig mindig csak a következő lépést sejtettem, a folyamatot nem.

Ez jó. Az erőt érezni jó, és hogy nem szakadok meg, ha Zsombit kell felemelnem, pl.

Közben volt jó és gyengébb napunk is, mióta Zsombi köhög és itthon van. Kezdem látni azt is, hogy nem csak a hülyeség ragad a gyerekekre, hanem a jó is. Pl hogy megtennéd, hogy... Ezt tőlem vette. Vagy most a segítés sokféle dolgokban. Pl mosogatja a tányérokat, meg kell zabálni! Nyilván adagolja a visítást is, de hát ilyen az intervall :D

A kerámia csoport futhatna terápia néven is, olyan jó emberek vannak benne, és olyan jó órákon át agyagozni, még ha néha egy fülezés elvesz egy órát is, mindegy, a folyamat a lényeg, és azt nagyon élvezem, és hogy ráérzek, és jó a mesterünk nagyon, tudja, kire mivel hat. Ha ott vagyok, a helyemen vagyok és minden kicsit a helyére kerül itthon is. Aztán jön a mélyrepülés következő szerdáig. De már nem annyira durva.

Közben annyi minden fut párhuzamosan. Én nem tudom, mások ezt hogy csinálják, hogy ne kattanjanak be a sokféle feladattól? Gyerekpuhítás, szopiról lebeszélés, férjrandik, befordulás, mozgás, főzés, mosás, rendszerezés, takarítás, családi ünneplések, ovis majomságok, töltekezés, kifújás, óóó

Még az érdekelne, ti ismertek egészségtől és életerőtől kicsattanó embereket? Én alig egy-kettőt, és az utcán se mászkálnak ilyenek. Vajon hogy van ez? Hol vannak? És mitől olyanok?

Volt a múltkor ugye a dilemma, hogy miért jó nem elszállni gondolati síkon az élettől messzire és hogy lazításképp hadd engedjem el magam és hadd szálljak inkább el. Komolynak hangzott minden és úgy is éreztem. De ez egy érzelmek által generált poszt volt. És ha átgondolom, akkor máris máshogy gondolom.

Közben elolvastam mindent, amit eddig ide a blogba írtam: hát nem mondom, jól meglepődtem. Gyakorlatilag ugyanaz ismétlődik. Kicsit biztató is, mert látok fejlődést a sportban és néhány tevékenységben. De mindig oda lyukadok ki, hogy nyugton kéne maradnom és ezt a csöndet gyakorolni, és végül is nem csinálom, csak alig. Inkább belevetem magam minden tevékenységbe, amit nagyon szeretnék jobban csinálni, és mindig újra csodálkozom, ha túl sok dolog kezd kavarogni a fejemben, teljes vagy részleges blokk áll be, ideges leszek, vagdalkozok, nem tudok mihez kezdeni a dühömmel, és a végén rájövök, hogy hajtottam hajtottam, és nem dolgoztam fel a történéseket, csak halmoztam. Ez olyan, mint amikor meglepődünk a gyomorrontáson egy nagy zabálás után. És bár a sport, mozgás, jó levegő, kertészkedés, agyagozás, ilyesmi segítenek benne, hogy lelassuljak, azért ezek az én mozgalmas érzelmes világomnak nem elegek. Az kell, hogy az ég világon semmi se legyen a kezemben, szemem csukva, fülem nyitva, levegő ki-be és úgy maradjak NAPONTA  valamennyit teljesen nyugton. Építsünk be új rutint oda, ahol nincs idő. De biztosan van, pl ha kevesebbet olvasnék mindenféle majomságot a gyerekek alvásidejében, vagy este vagy vagy vagy...

Szóval úgy gondolom az átgondolás után, hogy igen, ennek van így értelme:

"De azért ott bujkál az a gondolat is, hogy ez valamiféle mindennapos fezsültségforrás, ha csak ilyen nagyfokú tudatossággal megy, és amellett, hogy ez így jóra vezet, igenis szükségem van arra a fajta lazításra és biztonságra is, amikor szavak nélkül is értjük egymást valakivel, és nem kell külön bejelentenem, hogy most igenis az kell, hogy végighallgass, vagy hogy érdeklődj, és hogy amit mondunk, jelentse azt, amit mondunk, és ne szivasson senki és ne fárasszon senki, mert nem megy és nincsen rá igényem és utálom, ha feszültségben kell lennem akkor is, mikor nem feszít a gyereknevelés.

Van ennek így értelme?"

De ugyanígy a másik fél is ugyanerre a megértésre vágyik. Legyen az gyerek vagy felnőtt. És hogyha változtatni akarok, magamon kell kezdenem. És ha azt akarom, hogy értsenek meg, nekem is meg kell értenem az éppen előttem álló másikat. És az én bajomat ne a másik oldja meg, hanem támogasson, és higgye el, hogy meg tudom csinálni, én pedig tegyek érte, mert az én életem az én életem, és nekem kell lépnem. Mert a másikkal szövetkeztem, hogy együtt csináljuk végig, de nem egymás helyett. Tehát a dühömet kifújva minden nap újra megpróbálom. Hogy úgy tegyek másokkal, ahogy szeretném, hogy velem tegyenek. És ehhez a gyakorláson kívül az az alap, hogy kötelező leülnöm szemlélődő imát gyakorolni. Csak az első ötven év nehéz, tehát az elvárások alacsonyak :)

Azért az én sokatolvasásom jó is. Eléggé sikerült kiszelektálnom a hülyeségeket és a (bocs gyerekek) baromságokat osztogató embereket a facebookról, úgyhogy ha ott is lógok, tele a falam futós, jezsuitás, momasterys, egészséges, csupa jó dologgal. És ott találtam Mustó Péter napokon belül megjelenő könyvéből egy részletet:

"Ha csak arra figyelsz, ami hiányzik, arra, hogy mi nincs, ami pedig lehetne, akkor nem látod annak értelmét, ami van. Pánik, üresség, menekülhetnék fog el. Félelem, hogy elszalasztod az életed. Amikor figyelmed arra fókuszál, hogy mi az, amit nem kapsz meg, amit elveszítettél, az megfoszt attól, hogy ott tudj lenni, ahol vagy. Persze épp ott nem akarsz lenni! De ha nem vagy ott, ahol vagy, akkor elveszíted a kapcsolatot önmagaddal. Nem vagy kapcsolatban saját életeddel. Nem érzed, hogy élsz. Nem érzed, hogy az életnek íze van, legyen az keserű, üres, félelmetes. Eltűnik az életkedv. Az élni akarás.

Ha csak a veszteségre nézel, nem veszed észre, milyen lehetőség van ott, ahonnan csak menekülnél. Mi nyílhat meg számodra. Milyen ajtó.
Dönthetsz úgy is, hogy esélyt adsz arra, hogy valami születhessen ott, ahol most még csak félelemre, értelmetlenségre, ürességre számítasz. Nem zárod ki eleve, hogy kaphat értelmet. Hogy élet jöhet onnan is, ahonnan nem várod. Lehet, hogy nem úgy, ahogy te akarod.

Abból nem születik élet, amire nem nézel rá. Ha rá tudsz nézni arra, ami van, akkor az újra talajt ad lábad alá, visszatalálsz önmagadhoz. Ha rá mersz nézni arra, hogy tényleg ez az életed most, az nem nyugtat meg azonnal. Először megriaszt, elborzaszt, fájdalmat okoz."

Mustó Péter SJ: Megszereted, ami a tiéd

Szóval nézzük, mi van, hol vagyunk, akármekkora is a kaki.

És szeressük meg, amink van. (Sose tetszett igazán az a Simone Weil idézet, hogy vágyakozzunk az után, ami a miénk. Minek? Hiszen megvan. Nem is jutottam semmire a mondanivalójával. Az, hogy számba vesszük, mennyink van, az egy aktív dolog, jól hangzik, és nem csak a pozitív dolgokra vonatkozik, hanem az életünkre a maga teljességében.)

És kiszállok a zárójelből, mert eszembe jutott a régi és szerintem legnagyobb kedvencem, Ottlik Géza Budája. Milyen jó, hogy idekerültem Budára, és ez a könyv megint előkerül. Szóval az idézet:

"Vissza kell fordulni magadban a dolgokhoz. Hogy is volt? Számba venni, jól megnézni újra, gondosan és folytatólagosan, s a legjobb csak mélyen magadba szállni, ügyelve, hogy semmire se gondolj lehetőleg, csak állj meg mozdulatlanul, mint fa az erdőn. Meg kell fognod valahogyan a dolgot, ember, és ha az értelmeddel ez lehetetlennek bizonyul, hát próbáld nagyobbal, az egész valóddal. Amivel létezni kezdtél."

Tehát ez az ima már régóta kerget engem, még ebből a könyvből is csak ugyanezt tudom kiolvasni :)

Egyébként mostanában párszor sikerült leülnöm, örültem neki nagyon.

Ami az tevékenységeket illeti, most vérszemet kaptam és a hidegben való futás helyett (papírkutya, tudom, vennem kell hosszú bélelt nadrágot, pulcsit, sapkát futni) elkezdtem Péntek Enikős tornákat nyomni, de az utolsó súlyzós edzés négy napra taccsra tett, mert úgy fájt a combom, hogy a gyerekeket is alig bírtam ölbe venni, nemhogy gyalogolni és lépcsőzni.. Mindenesetre jön a folytatás, figyelmesebben. Végül is az a cél, hogy energikus legyek és jól érezzem magam, nem az, hogy kidőljek a fáradtságtól és fájdalomtól.

Az agyagozáshoz van kedvem még mindig, igyekszem gyakorolni itthon is, marokedény minimálban ok, füllel ok, a nagy kancsók alakja is, de a nagy füle megszivatott utoljára.

Közben megint nagyon pörgünk fejben a felújítás kontra építés témában, bár még mindig kicsit korán van, de talán már beláthatóbb időn belül vagyunk.

Közben megvolt a randi Zsó barátnőjével, hát nem volt zökkenőmentes - egy délután dupla kattanással, két anyuka próbálta valahogy rendbe szedni a négy sivalkodó ördögöt (jó a négy hónapos legkisebb lányka nem ordított), de ezeknek volt valami lövésük, vagy veszekedtek vagy jókedvükben visítoztak. De Zsombi végül így szummázott: jó volt a Majával, én nagyon szeretem a Maját. Ki érti ezt?

Zajlik minden, kívül-belül, és itt a tudósítás vége mára.

Most mélyre szántok, pár napja próbálom forgatni a témát, de fejben nem sikerült.

Régről kezdem, onnan, hogy gyerekkoromban (is) szokásom volt elbambulni. Most konkrétan az jut eszembe, hogy ha mondjuk vacsora közben elbambultam, apa mindig rám szólt. Nem is értettem, mi a baja, nem gondoltam, hogy nem mindenki úgy van ezzel, mint én.

Ez az egész onnan jutott eszembe, hogy megint momastery-t olvastam és néztem vele egy beszélgetést. Bár más kontextusban, de erről volt szó: van, hogy az ember azt választja, hogy túl keserves neki ez a test és az élete és úgy minden, vagy semmi baja semmivel csak ilyen alkat, és nem abban él, ami van, és nem arra figyel, ami van, hanem elszállnak a gondolatai máshová. Mint velem a konyhában. Azóta hogy ezt észrevettem magamon, már számtalanszor megfigyeltem magam: pl amikor a nagymamám beszélt, én az égre kezdtem figyelni és a kertre, a gyerekek hangját sokszor alig hallom meg, mert máson jár az eszem. Mindegy, hogy vagyok, ha bajom van, azon gondolkodom, ha dolgom, azon, ha nincs és minden ok, akkor tervezgetek.

Megpróbáltam magam visszahozni, nem könnyű. Mindig újra figyelmeztetem magam, hogy most van és figyeljek ide erre, ami van éppen. És itt jött a szikra, hogy ez valahonnan rémlik. Hát persze hogy a szemlélődő ima, már megint és még mindig. Az első (a háromnapos első utáni) ilyen tíz napos lelkigyakorlatom teljes csöndben Griesben zajlott, Németországban. Térdig érő hó volt a hegyen, és mi ültünk a kápolnában napi több órát Mustó atya vezetésével. A csöndbenmaradáskor mindig elvittek a gondolatok, és néha, amikor a tetőről hatalmas robajjal lezuhogott a hó, akkor gyorsan észbe lehetett kapni, hogy most itt ez a morajlás van, hagyjam csak a gondolataimat szépen elmenni. Az egész lelkigyakorlatos házban csak ez az egyetlen egy idézet volt a falon:

"Ha a szíved kószál és szenved,
vidd vissza óvatosan a helyére,
és helyezd gyengéden a te Istened jelenlétébe.
És ha soha semmi mást nem csináltál egész életedben,
csak a szívedet hoztad vissza,
s helyezted ismét Isten jelenlétébe,
- bár az újra meg újra elszaladt, miután visszahoztad -,
akkor már nem éltél hiába, akkor az életed beteljesedett."
(Szalézi Szent Ferenc)

Szóval ez így lehet. Napi mérlegelésre használható ötlet, vajon sikerült-e ma visszakanyarodni, figyelni arra, aminek éppen a közepében vagyok?

Másvalamit is megmagyaráz, hogy észrevettem magamon ezt a gondolati síkon elcsúszást. Észrevettem, hogy elvárom, hogy az érzelmeim és a gondolataim hullámait mások lássák és átlássák és fogják fel, hogy nekem ezt ki kell kevernem, végig kell pörgetnem ahhoz, hogy figyelni tudjak. Ingerült vagyok, ha nem lát mindenki belém, és nem veszik figyelembe azt, ami bennem zajlik. Kevesen vannak csak, akiknek elég, ha rám néznek vagy hallják a hangom, és mindjárt tudják, hogy mi van, vagy legalább sejtik, hogy jobb, ha előbb meghallgatnak, vagy tudják, mit kell kérdezni. Fogalmam sincsen, hogy az elvárás jogos-e, hogy értse ezt mindenki, aki közel áll hozzám. Néha arra gondolok, hogy magamnak kell teremtenem olyan lehetőséget és ha úgy tetszik, napi szent időt, amikor ezt a jelenlétbe visszahelyezkedést gyakorlom. Vagy csak tudatosabban kell élnem a mindennapokat. De azért ott bujkál az a gondolat is, hogy ez valamiféle mindennapos fezsültségforrás, ha csak ilyen nagyfokú tudatossággal megy, és amellett, hogy ez így jóra vezet, igenis szükségem van arra a fajta lazításra és biztonságra is, amikor szavak nélkül is értjük egymást valakivel, és nem kell külön bejelentenem, hogy most igenis az kell, hogy végighallgass, vagy hogy érdeklődj, és hogy amit mondunk, jelentse azt, amit mondunk, és ne szivasson senki és ne fárasszon senki, mert nem megy és nincsen rá igényem és utálom, ha feszültségben kell lennem akkor is, mikor nem feszít a gyereknevelés.

Van ennek így értelme?

A hegyen nyaralás óta tényleg minden másnap futok, és pár kivétellel minden nap nyomom az öt tibeti rítust. Az utolsó három futásom bár lassú volt, de megvolt a fél óra egyfolytában futás. Jó érzés, még hagyom egy pár hétig, aztán ha megszokták a lábaim, akkor emelek rajta. Nem akarok nagyon hamar belekezdeni az intervallozásba és a gyorsításba, mert szerintem ez volt a baj nemrég, amikor napokig és több futáson keresztül fájdogált a térdem.

Igazán igazán viszont az is van, hogy le kellene adnom azt a 15 kilót, mert az sok a lábaimnak. Mintha valaki a Vilit a nyakába venné és úgy futna fél órát. Jajj.

Megkerestem megint a lifetilt weboldalt, asszem ennek az olvasgatásával kezdődött tavaly nyáron a runkeeperes sétálások időszaka. Nagyon durván ír a nőkről, és a stílusa egészen megengedhetetlenül alpári, és gyakorlatilag semmi mást nem tart jónak mint a tökéletesen izmos vékony alakot, de az edzésfajtákról, táplálkozásról, ilyesmikről jókat olvastam nála. Mondjuk, ha abban mérjük a jót, hogy a sok blogolvasás után ettem sok tésztát és fehér kenyeret, akkor jó volt :(
Mivel lehet hatni az emberekre, hogy változtatni akarjanak az életstílusukon, és ne zabáljanak egyfolytában? Hát úgy látszik rám nem hat a tiltás, de akkor mi hat? Azt biztosan tudom, hogy egyszerűen kevesebbet kellene ennem, sport mellett több fehérje és rost kell, a fehér kenyeret-cukrot-zsírosat felejteni kell, és sok zöldség és gyümölcs, ezekből is vannak jobban ajánlottak. Ha mégis kenyér, akkor teljes kiőrlésű, és magvak is kellenek. Tejtermékből zsírszegények, barátunk a joghurt. Abba a típusba tartozom, aki ha nem figyel, hízik, és valószínűleg ez így lesz mindig.

El kell CSAK határozni magam, de ez nem megy régóta.  Azt remélem, hogy ez is úgy lesz, hogy addig kutakodok utána, míg rá nem állok lassan.

Ó igen, és voltam agyagozni, marokedényeket csináltunk füllel, egész pofásak lettek, és nagyon élveztem a három óra lazítást, mert senki nem visított közben!

Most pihenünk, Vilkó taknyol.

Mióta gyerekeink vannak, most volt először pihentető a nyaralás. Mindegy, hogy ősz van, ez volt a tökéletes napos négy-öt nap, és a szokásos hisztiken kívül rendben volt minden.

Kezdjem-e messziről, mert ez a Püspökszentlászló nekem régi élményeket hoz elő? Hogy itt voltam életemben először lelkigyakorlaton, ami olyan volt hogy hiába három nap, egy évig is dolgoztam rajta aztán? Ilyen egyszerű volt: üljél le és maradjál csendben tíz percig. Semmi instrukció. Ha az ember nem tud leállni, akkor ez a kényszerű leállás előhoz mindent az égvilágon, amire nem szán időt vagy ami nehéz. Nem csinálni semmit, csak lélegezni, és azt mondani, hogy Isten van, én vagyok, és most itt vagyok és ennyi és történjen, aminek kell. Marha nehéz, de nem baj, a legbiztosabb dolog az életemben, annak ellenére, hogy alig gyakorlom. Egyszer, állítólag ötven év gyakorlás alatt ez majd könnyebb lesz, de valójában aki ezt mondja, mindig nagyobb számokat mond, ahogy telik az idő. Mindegy, ez a lényeg: ha abbahagytam, újra kell kezdeni, vissza kell kanyarodni, és ez elég.

Kicsit félve indultam neki, hogy hogy lesz majd a gyerekekkel, ha rámtör ez az egész, hogy csöndet szeretnék, de nem volt gond igazán. Délelőtt három nap is kerámiát festettem a Zsolnai negyedben, és bár csapnivaló lett minden művem, az élmény megvolt, és az elmélyülés főleg, és lesz folytatás is, de erről majd akkor, ha tényleg eljön.

A hegyen a környezet olyan volt, hogy minden gondom elszállt azonnal. Olyan, mint mikor nézel valamit és egyszer csak mintha mindent jobban látnál, mintha közben valaki megoperálta volna a szemedet és a kép kiélesedett, ilyen az a csöndes ima is. És ez a szépség is, hogy egyszerűen élesít és érzékennyé tesz és akkor jobban látszik minden. És nem lehet eléggé beszívni és csak bambulni kell, bele az erdőbe. És ilyenkor jobban észreveszem a fiúk szépségét, meg szívesebben cipelem a tizenkilós kufferját a kicsinek, meg a bicajt, meg akárhányszor is elmesélem hogy miért írták ki a vadászok, hogy este ne maradjunk az erdőben, mert indul a vadászat. És nyugodtak vagyunk családilag és mind élvezzük (majdnem mindig) és naponta megyünk vagy öt kilométert, mert ezt nem lehet megunni.

Hazaér, sóhajt, mossa a heti szennyest, de kit érdekel. Nyitva kell tartani a szemeket, ennyi.

A kerettörténet annyi, hogy voltam futni a Mahunka Imre futóversenyen, és nyafogtam egy sort, hogy félrevezettek, és nem tudtam magam lemérni a 4.2 km-en, és végül csak 3.3 km lett. Sebaj, legalább a versenyt megelőző majdnem egyhetes futásszünetnek véget vetettem és azóta is futok minden második nap. (Eddig késő este jártam, most meg már este hideg van, így kénytelen lettem nappal járni, AMIKOR LÁTNAK AZ EMBEREK. SŐT, A FUTÓK MOSOLYOGNAK ÉS BIZTATNAK. MERT MÁSOK IS CSINÁLJÁK NAPPAL. jee )

Mit tanultam?
*bunkó voltam, nem jó. tök rosszul éreztem magam amiatt, ahogy nekiugrottam annak az embernek, aki miatt rossz fele mentem. utólag azt gondolom, simán lehet, hogy nem volt százas szegény és azt se tudta, mit akarok..
*másnap eléggé fájt a bal térdem körül, és azóta is kicsit érzem még ha futottam. szóval ez még sok volt neki. és mennyire sok lett volna, ha hagynak végig futni! megint a leckék, meg a hovarohanok..
*versenyre menni jó. lelkesít, hogy futónak néztek a cuccom miatt (persze gyorsan lehűtöttem az illetőt, de azért virulok:). az is lelkesít, hogy még hússzor se voltam összesen futni, mióta elkezdtem augusztus végén, mégis, már futónak gondolom magam.

A leckéken kívül mást is észrevettem. Alapvetően nehezen viselem az életet, nyafogok, mondjuk talán nem ok nélkül, de ezt máshogy is lehetne. Amikor nyár közepén elkezdtem a tornát, akkor elindult valami endorfinfüggőség, meg az érzés, hogy még mozogni akarok, mert az jó. Mióta nagyobbakat is futok, a pihenőnapokon tényleg kifingok, nem tornázok. Viszont mikor se nem futottam, se nem tornáztam pár napig, akkor mindenkit utáltam és reggeltől estig elviselhetetlen voltam. Tehát a mozgás és a torna használ. Még ha máshogy nem is látszik, fejben máris sokat segít. Mondjuk ez így jó szarul hangzik, de akkor is nagyon jó! Azóta is rengeteget olvasok a futásról és ha elkap, akkor nagyon sokat tudok beszélni is róla, és szegény Marci az áldozat. Nemtitkon rá akarom venni a mozgásra, mert neki nálam is jobban kell, nem agyilag, hanem inkább az egészsége megőrzésére.

Az egyéb dolgok pedig úgy állnak, hogy Zsó ki-be esik a fosós betegségből, miközben lázasan készülök a vasárnap induló őszi kirándulásunkra, amit az Életrendezés házában és környékén fogunk tölteni. Zengő, Pécs, annyira várom! Ott ha csak a hegyet látom, már minden bajom elszállt. És főznek ránk. És voltak ugye a terveink, hogy állatkert meg bábszínház.. Ma nézem, bakker, idén zárva az állatkert, és a bábszínház csak szombaton tart előadást, mi meg nem leszünk ott, csak vasárnaptól péntekig.. Hát mindegy, így se leszünk program híján, de azért ez rosszul érintett.

Mondjuk, ha Zsombinál nem javul a helyzet, jobban járunk az erdővel :D

Kíváncsi vagyok, mennyire lesz idegbaj, és mennyi lesz az élvezet. Futócuccot mindenesetre viszek, nincs lazsálás. Bár ott hegymenet van csak, vagy odafelé, vagy vissza, nem kicsit. Cserébe ilyen a környék estefelé közeledve (tavaly is voltunk):

És akkor zárásul pár sziporka:

Zsó egyik hajnalban azt mondta álmában, hogy "Én anyát szejetem. Csak anyát szejetem." Majd ezt ébredéskor megismételte. Vili, hogy aznap ne maradjon le, édeszanyázott :)

Vili pöpecül megtanult futóbicajozni és pár nap alatt megtanulta a vezényszavakat is, szóval most már lehet vele utcán menni, egyedül tolja át az úton és tud sietni is, ha kérem. És közben benyeli az emberek szerelemtől részeg pillantásait.

Zsombi ma kavargatja a sót a kiskanállal, már kezdek ferde szemmel nézni, mikor mondja: anya, én most kavajgatom a lapáttal a disznókakit. (jézusmária)

Ezzel a csavarral zárok. Jóccakát, jövök az élményekkel egy hét múlva! (Vagy az agymenéssel, de azt már megszoktátok. :)

Szeptember lett megint az új időszak kezdete, mert az ovi mindent megváltoztat.

Jól be is szívtuk, de mióta Zsombit hazahozom mégis ebéd után, talán alakul a békésebb életünk. De előtte durván kiborítottuk a bilit. Ez nálunk kb. havonta megtörténik. És utána mindig jönnek a fogadalmak meg a tervek. Ezúttal viszont semmit nem érzek reménytelennek. Képes vagyok a fejlődésre minden téren, és ehhez el kellett kezdeni futni, és sok mindent kellett végigcsinálni és végigszívni, hogy ide jussak.

A lábaim regenerálódása miatt csak minden másnap futok még egy ideig, mert érzem, hogy az okosoknak igazuk van, meg kell szoknom. De már alig bírom, hogy ne iktassak be legalább valami light kocogást a pihenőnapokra is. Annyira rákaptam az endorfinra, meg arra, hogy a fejem kitisztul, a lábam bemelegszik és csak visz és nem érdekel semmi! A múltkor az esős időben egész nap azon izgultam, hogy tudok-e majd este futni. Egyik este elindultam, dörgött, villámlott, és éppen addig tartotta magát vissza az eső, míg haza nem értem és be nem léptem a küszöbön. Másik nap vacsorakor már esni kezdett, el is kenődtem, de mire a fiúk elaludtak, kitisztult az ég és már csak a fákról csöpögött eső. A legnagyobb gondom az volt, hogy el ne tapossak egy csigát se. Ilyen gondtalanságból tudnék többet is elviselni. És ilyen történetek igazolják, hogy minden jel arra mutat, hogy ez jó, hogy ezt folytatni kell.

El is kezdtem tervezgetni. Még van kb. másfél hetem az első öt kilométeres futásig. És már annak járok utána, hogy mi legyen utána. Télre kellene valami izmosítás is, ha nagyon hideg lesz és nem lesz elég télies cuccom.

A másik tervem arról szól, hogy ne legyek köcsög. Treat others like you want to be treated. = Úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Hát ez kemény. Ez ilyen. Egyre csak arra mutat minden, hogy maradjak végre csöndben. Üljek/fussak, lelazuljak, belehallgassak. És fogjam vissza magamban a haragot minden áron. Vagy fogalmazzak máshogy? Fogalmam sincsen, hogyan, de valahogy. Ez a tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét minden nap nagyon találó mondat. Én hirtelen haragú türelmetlen és kiabálós vagyok. És minden egyes nap keljek azzal, hogy ma nem fogok kiabálni. És végigcsinálom. És abból merítek erőt, ami sok jót ez eredményezni fog. Pl hogy Vili jön és megölel és azt mondja ezerszer egy délelőtt, hogy anya, szejetlek. Hogy Zsombi legnagyobb üvöltései is hamar véget érhetnek, ha határozottan elutasítom a kiabálást és nyugodt maradok.

Nyilván ez nem lesz könnyű és nem is egy sétagalopp már most sem. Kénytelen vagyok az időmet egyre jobban és hasznosabban eltölteni. Előbb-utóbb hamarabb fogok kelni, mint a többiek, csak kell egy kis türelem meg megszokás (ha nem járok úgy, mint ma is, hogy hat helyett fél nyolckor keltett a Zsombi). És amit még a futás-tibeti rítus torna együtt tanít nekem állandóan, és már el is hiszem, az az, hogy van olyan, hogy nem megy. De attól még nem kell eltemetni magamat, mert legközelebb újra próbálom, és folytatom, és lassan jobb lesz. Nem azért, mert az idő majd mindent megold, hanem azért mert folyamatosan keresem a megoldást és teszek a változásért.

Most a napi erőt sokszor a Momastery blog adja. Minden angolul tudónak ajánlom. És persze az onnan induló olvasgatások, és linkek és könyvek is jók. Most is készülök erre, a Gyereknevelés harcok nélkül c. könyv olvasására.

Persze van még ezer ötletem és tervem.

Október végéig kifestem a lakásban az összes retkes maszatos falat, meg pár lécet, és kiselejtezek mindent. Már a fél nappali kész!

És kihasználjuk még az őszt, néhány naponta csinálok egy kisebb félbödön szilva-alma-akármi lekvárt, hadd teljen a kamra. A hétvégén paradicsombefőzés lesz. Ja, és almafüggő vagyok. Naponta ötöt-hatot simán bekapok, a fiúkkal együtt.

Ja, a napokban Vili futóbicajozni kezdett, lassan mindenhova így megyünk: Zsombi elöl tekeri a bicaját, aztán Vili követi hangosan, hogy UTÁNAAAAA, és meg loholok utánuk. Kivéve, ha valahol valami érdekes gép jár, akkor pihenek bambulunk.

És én is még mindig akkor vagyok jobb passzban, ha a napomban egy-két órát a gyerekek és mindenki más nélkül lehetek.

Vili elkezdett viccelődni. Így: Apa nem dogozik, obiba van(miután százszor kiveséztük, hogy ki kivel hova ment reggel). Petya itt van a udvajon (pedig senki sincs kint). Petya itt van a kakaómban. SZÖRNYŰ, százszor elmondja, de akkora cukipofa végig, hogy megőrülök!

Zsombi három napja állandóan csak gyurmázni akar (liszt+víz tésztával). Húst vág, levágja a zsírját, zsíros bundás kenyeret süt, meg puliszkát, még mindig, és közben magyaráz, mint a gramofon.