Most mélyre szántok, pár napja próbálom forgatni a témát, de fejben nem sikerült.
Régről kezdem, onnan, hogy gyerekkoromban (is) szokásom volt elbambulni. Most konkrétan az jut eszembe, hogy ha mondjuk vacsora közben elbambultam, apa mindig rám szólt. Nem is értettem, mi a baja, nem gondoltam, hogy nem mindenki úgy van ezzel, mint én.
Ez az egész onnan jutott eszembe, hogy megint momastery-t olvastam és néztem vele egy beszélgetést. Bár más kontextusban, de erről volt szó: van, hogy az ember azt választja, hogy túl keserves neki ez a test és az élete és úgy minden, vagy semmi baja semmivel csak ilyen alkat, és nem abban él, ami van, és nem arra figyel, ami van, hanem elszállnak a gondolatai máshová. Mint velem a konyhában. Azóta hogy ezt észrevettem magamon, már számtalanszor megfigyeltem magam: pl amikor a nagymamám beszélt, én az égre kezdtem figyelni és a kertre, a gyerekek hangját sokszor alig hallom meg, mert máson jár az eszem. Mindegy, hogy vagyok, ha bajom van, azon gondolkodom, ha dolgom, azon, ha nincs és minden ok, akkor tervezgetek.
Megpróbáltam magam visszahozni, nem könnyű. Mindig újra figyelmeztetem magam, hogy most van és figyeljek ide erre, ami van éppen. És itt jött a szikra, hogy ez valahonnan rémlik. Hát persze hogy a szemlélődő ima, már megint és még mindig. Az első (a háromnapos első utáni) ilyen tíz napos lelkigyakorlatom teljes csöndben Griesben zajlott, Németországban. Térdig érő hó volt a hegyen, és mi ültünk a kápolnában napi több órát Mustó atya vezetésével. A csöndbenmaradáskor mindig elvittek a gondolatok, és néha, amikor a tetőről hatalmas robajjal lezuhogott a hó, akkor gyorsan észbe lehetett kapni, hogy most itt ez a morajlás van, hagyjam csak a gondolataimat szépen elmenni. Az egész lelkigyakorlatos házban csak ez az egyetlen egy idézet volt a falon:
"Ha a szíved kószál és szenved,
vidd vissza óvatosan a helyére,
és helyezd gyengéden a te Istened jelenlétébe.
És ha soha semmi mást nem csináltál egész életedben,
csak a szívedet hoztad vissza,
s helyezted ismét Isten jelenlétébe,
- bár az újra meg újra elszaladt, miután visszahoztad -,
akkor már nem éltél hiába, akkor az életed beteljesedett."
(Szalézi Szent Ferenc)
Szóval ez így lehet. Napi mérlegelésre használható ötlet, vajon sikerült-e ma visszakanyarodni, figyelni arra, aminek éppen a közepében vagyok?
Másvalamit is megmagyaráz, hogy észrevettem magamon ezt a gondolati síkon elcsúszást. Észrevettem, hogy elvárom, hogy az érzelmeim és a gondolataim hullámait mások lássák és átlássák és fogják fel, hogy nekem ezt ki kell kevernem, végig kell pörgetnem ahhoz, hogy figyelni tudjak. Ingerült vagyok, ha nem lát mindenki belém, és nem veszik figyelembe azt, ami bennem zajlik. Kevesen vannak csak, akiknek elég, ha rám néznek vagy hallják a hangom, és mindjárt tudják, hogy mi van, vagy legalább sejtik, hogy jobb, ha előbb meghallgatnak, vagy tudják, mit kell kérdezni. Fogalmam sincsen, hogy az elvárás jogos-e, hogy értse ezt mindenki, aki közel áll hozzám. Néha arra gondolok, hogy magamnak kell teremtenem olyan lehetőséget és ha úgy tetszik, napi szent időt, amikor ezt a jelenlétbe visszahelyezkedést gyakorlom. Vagy csak tudatosabban kell élnem a mindennapokat. De azért ott bujkál az a gondolat is, hogy ez valamiféle mindennapos fezsültségforrás, ha csak ilyen nagyfokú tudatossággal megy, és amellett, hogy ez így jóra vezet, igenis szükségem van arra a fajta lazításra és biztonságra is, amikor szavak nélkül is értjük egymást valakivel, és nem kell külön bejelentenem, hogy most igenis az kell, hogy végighallgass, vagy hogy érdeklődj, és hogy amit mondunk, jelentse azt, amit mondunk, és ne szivasson senki és ne fárasszon senki, mert nem megy és nincsen rá igényem és utálom, ha feszültségben kell lennem akkor is, mikor nem feszít a gyereknevelés.
Van ennek így értelme?
