Napló nektek

"Van mondjuk 5 hét és 3 nap, de ahogy a fiúk egy héttel hamarabb jöttek, úgy lehet most is, akkor egy hónap marad csak. A szükséges dolgok kb megvannak, ez már csak a csinosítgatás fázisa. Csak arra nem vagyok kész, hogy megint minden felboruljon."

Írtam mindezt két hónapja, és hát nyilván borult minden, Bori most 11 napos.

De kicsit vissza az időben: márciusban kaptam észbe, hogy amíg még van erőm, cselekedni kell, nem csak listákat írni. Beszereztünk mindent, táskák bekészítve, mamitea, torna, készület. Aztán el is fogyott az erő, de volt még varrás és horgolás. Meg fagyasztóba húsleves, gabonagolyó, müzli. Aztán két héttel a kiírt időpont előtt kezdtem lázba jönni, hogy akármikor jöhet! Mindent úgy csináltam napról napra, hogy másnaptól három napig nélkülem is menjen a gép. Néha teljesen kiborultam, hogy semmi, máskor kiélveztem a napsütést és magokat vetettem, locsoltam, kapáltam, játszottam. Azért azt nem gondoltam, hogy egy hetet kapok bónuszba a kiírt nap után, nem is nagyon volt már élvezetes. Szenvedtem és éjjelente sokszor számoltam a perceket a jóslófájások között.

Végül egyszer bedőltünk, már riadót is fújtunk, aztán megint elmúltak és hajnalra elaludtam. A doki hétfőn mondta, hogy még 1-2-3 nap és meglesz. Akkor jól megnyugodtam. Aztán szerda hajnalra tényleg komolynak tűnt, startoltunk, mert végig attól féltem, amivel mindenki rémisztgetett, hogy pillanatok alatt minden begyorsulhat és a végén még nem érünk be, a harmadik kiszámíthatatlan.

Hát ja, mindenki másnál biztos igaz ez az állítás. Beértünk, vizsgált egy szülésznő, két ujjnyi, hát mondjuk az nem sok. Ctg, jön az én szülésznőm, antibiotikum miatt branül a karomba (engem ezektől a szaroktól a frász tör ki, de végig benn kell maradjon, mert bár nincs semmi fertőzésem, de két gyerekkel ezelőtt volt, ezért kapok, és több adagot is -hülyék ezek? Én vagyok hülye, hogy bevallom. Azóta is kék zöld a csuklóm, nyilván egy ponton túl nem kíméltem a karom, mert minden más jobban fájt.). Kb két órát ült Marci a folyosón, mire bemehettünk az alteros szülőszobába. Ágy, sarokkád, bordásfal, labdák, semmi gép vagy klasszik szülőágy. A kádban ülés ezek után a közjátékok után totál lelassította a fájások ütemét, majd jött a szülésznő hogy na mi van, nem szülünk? (Hát te biztos nem, de legalább milyen okosan hozzászóltál..) Még jön 9 körül az orvosom is, hogy maga nem szül valami gyorsan, ugye? Mert pont ma du kell mennem kettőre a bíróságra.. (gondoltam, az nem létezik, hogy ez még addig tartson.)

Valahogy 10-re teljes leállás, kétségbeesés. Vagy lefekszem az osztályra pihenni és kivárni, míg beindul, vagy alter fájáserősítés homeo bogyókkal. Nem hiszek bennük, de nem érdekel, már elszánt vagyok, és türelmetlen, legyen. Hát vagy erős volt a placebo hatás, vagy tényleg igaz, de én fél óra múlva már nem társalogtam. Előtte jól kiröhögtük a nagyokos beszólásaikat, szerintem az is jót tett. Közben a doki mégis maradt, lemondták a progit, minden stimmel. Megdumáltam Borival, délig bedurvulunk, egykor szülünk. Majdnem így is lett, de mivel még nem durrant ki a lufi, a szakértők szerint nem voltak elég erősek a fájások (wtf?), ezért lyukasztásban egyeztünk meg. Ez is lett, mert már fogytán volt az erőm. Kisszéken ültem, Marci támasztott és az nagyon nagyon jó volt, így született meg Bori, a végén már nem láttam és nem hallottam, de valahogy csak tudtam, mit kell. Megszületett, túl vagyok rajta, de azért nem számítottam ilyen hosszú és kemény menetre, én éjféltől nem aludtam, hajnal 4kor már bent voltunk, és délután 4kor született meg, 54 cm-rel és 3350g súllyal.

Folyt köv.

Folyt köv.

Jól kiválasztottam, hogy mit szeretnék karácsonyra. Csak könyveket kértem, és eddig úgy tűnik, mind bevált, sőt vannak jobbak is, mint vártam.

Van egy magabiztosság bennem afelől, hogy éles és egyértelmű irány szerint haladok. Miben? Remélem, nem maradok meg az olvasás szintjén, hanem fejlődés is van. Kevés olyan emberem van, aki igazán jól ismer és közel is van, pláne kevés olyan, aki példakép vagy ilyesmi lehetne. Mindenesetre attól még körülvehetem magam olyan könyvekkel, amik vezérfonalak lesznek, és amik megerősítenek abban, hogy nem vagyok egyedül.

Az volt a cél ezekkel a könyvekkel, hogy ébresztőket tegyek magam köré. Igazán nehéz megfogalmazni, hogy miből kell ébredjek és mire. Mondjuk a tudattalanságból a tudatosságra, minél gyakrabban. Az elborult elméből a tisztánlátásra. A problémákkal terhelt gondolatokból a jelenlétbe. A semmisemjó gondolatokból a hálára. Megint megdöbbentem, amikor több hónap szünet után újra elmentem beszélgetni, hogy mennyire el tudok borulni. És hogy mennyire kevés elég, hogy hirtelen helyre zökkenjek, és az egyensúlyom még mindig annyira kényes, hogy pillanatok alatt visszabillentenek a hétköznapok.

Amikor helyrezökkenek, a dolgok elnyerik a valódi jelentőségüket. A kiabáló gyerek normális, a kiabálásom megtörtént, de nem azonosulok és nem vádolom magam többé. Észreveszem, ami történik, az érzéseimet, a motivációimat, berögzült mintáimat mindenféle ítélkezés nélkül. És amikor észreveszem, máris megfigyelő pozícióba kerülök, távolságot emelek a történések és önmagam közé, mint amikor tágas térre jut az ember a rengeteg erdőből, ahol végre van elég fény és levegő, és amíg jön a levegő, megnyugszom. Elég sok ismétléssel egyre könnyebbé válik majd ez a tudatosság, egyre nagyobb teret nyer. Amikor magammal tudok így bánni, a környezetemmel is tudok elnézőbb lenni. És idővel a minták is megváltozhatnak csak annyival, hogy tudatosítom őket. Olyan költőket és írókat kerestem, akik abban segítenek, hogy ne merüljek el napokra, sőt, hetekre a kínlódásban, hogy megtanuljak levegőket venni, figyelni.

Mondjuk, ahogy olvasok igazából az kezd kivilágosodni, hogy a legjobbak is küzdenek ugyanezzel, tehát nem vagyok csodabogár, és hogy a fejlődés lehetséges. Milyen napi emlékeztetőket találok vajon az olvasáson kívül? A karkötős módszer nem vált be. Mindent elfelejtek, teljesen lyukas az agyam, iszonyat nehéz bármire is koncentrálnom. Arra is gondoltam, hogy a lakás 5 különböző pontjára rejtem a könyveimet (kettő ezek közül wc, ott békén hagynak elvileg), de ez nem elég. Ébresztő ötletek? Ti hogy élitek túl?

Itt vagyunk. Új ház, szeretjük, csigatempóban belakjuk. Szeptemberben kezdődött az ovi, először gyalog jártunk. Sok kutya, gyerekek frászban, én is mert kihajtanak a kisbicajokkal az útra. Vili hazafelé alig bírja az utat, dombra jövünk. Én is kipurcanok, aztán azért irtogatom a borostyánt vagy festema, pakoloma, takarítoma mindent. Amikor betelik a pohár, mert fizikailag nem bírom, átállunk a buszozásra, kerülővel, átszállással. Azóta kedélyesek a reggelek és délutánok, ezek a mukik imádnak kérdezősködni és mesélni. Közben kiderült, miért éreztem kevés energiát: mert akkor már megvolt a babánk, és rendesen dolgozott a szervezetem és az már magában is jó emberes meló.

Hamar terjesztettük a jó hírt, mert nem bírtuk ki. Jó szarul voltam, bár szerintem sokan sokat adnának érte, ha csak ennyi lenne az első trimeszter. Csak a lassításra kell ráállnom, az nem könnyű, az ovi meg hazimunka körök teljesen kipurcantanak, pedig minden nap alszom Vilivel.  

Ami nagyon nehezen megy, hogy magamra fordítsak időt. Úgyhogy hirtelen beneveztem egy cantienica tréningre, és milyen jól tettem. Ez egy medencefenék tréning főleg, az intimtornák legjobbja, plusz tartásjavító is. Van belőle arc- és láb- és járás- és futásra koncentráló is. Harántsüllyedés, kalapácsujj byebye. Nekem a tartásom meg a szülésre felkészülés volt a motivációs erő. Király volt, azóta kevés napot hagytam ki. Kb egy hónap kemény gyakorlás kell, de utána is csinálni, csak addigra bárhol bármikor menni fog. Nagyon komoly volt, hogy közben lelkileg hogy felkavart az egész, bár ez természetes a tréner szerint. Amúgy a tréner, Nesztler Judit nagyon érti a dolgát! Ő van Bp-en, anyukája Székesfehérváron, és ennyien vannak az országban. De megéri szerintem személyesen kezdeni. Egy könyv van magyarul, de csak vaterán vagy antikvárban vadászva lehet hozzájutni, nekem viszonylag könnyen sikerült. 

Mi van még? Folytatódik a kerámia, most alakulnak a bögréim, lassan tányérok is. 

Közben nehezen, de újraindultak a vezetés órák Marcival a rosszullétek elmúlásával. Kezdek reményt látni, hogy menni fog.

Közben énekelünk a fiúkkal pár hete, napi soktíz dalt, lassan együtt is megy, sőt, Zsombié már dallamos! Ennek nagyon örülök, azóta meg is erősítettek, az éneklés tanulható! Remélem, a tánccal meg a ritmusérzékkel hasonló jókat fogunk megélni, mert az az életben az egyik küldetésem, hogy táncolni megtanítsam a fiúkat A közelükben egy lány se sírjon a parkett szélén. Na.

Közben próbálom magam ahhoz is tartani, hogy ne csak elméletben tudjam nagyon okosan, hogy mi a jó, hogy hogyan éljünk. Hát nem eccerű-

Közben nem tartom magam valami sokra, kevés kell ahhoz, hogy földbe döngöljem saját magam, és ezen változtatni szeretnék. A csendes ima még mindig csak álom, mondjuk havonta, ha összehozom. Ez van, mindent akarok, túl sokat, megint, mindig, egyszerre. Mondjuk minimum a világot megmenteni, de ha észnél vagyok, belátom, hogy magamon kívül senkit nem lehet.

Egyik délután órákig pucoltam a zsírt a használtan vett konyhaszekrényről, és közben hallgattam az új utcánk hangjait. Fűnyíró, gyerekzsivaly, tehénbőgés, balkáni gerle búgása. Reméltem, hogy majd ez lesz. Egy álmunk válik valóra.

És érett fügét ettünk a kertből. Van még alma, dió, sárgabarack, csipkebogyó és bodza is, és fehéreper fa. (A fenyő meg gyümölcstelen fáknak nem látom értelmét, amikor a helyére mehetne pl egy őszibarack vagy mandula, mogyoró, málna, piszke. nem igazam van?)

Közben napokig kínlódtam, nem tudtam, milyen munka mi után következzen, de végül attól nyugodtam meg, hogy minden nap megtettünk, amit tudtunk, és mára jól felpörögtek az események és sokat haladtunk. Két napra három festő is csatlakozik, végeznek amivel végeznek, de szerintem nekünk ez két-három hét feszített tempójú szívás lett volna, ha nem több. Ami marad, azzal majd elbánunk mi. Rég dolgoztam ennyit, mint a napokban. És igen jól is esik.

Aztán a fiúk másodunokatesójára (egy éves kislány) vigyáztunk ma egy órácskát, hát hihetetlen élmény volt! Egyben látom a jövőmet is: a fiúk egy percre nem hagyták program nélkül, úgy kellett őket lekapcsolni, de cukik voltak és figyelmesek.

Most repülnek a fiúk Dömsödre, mi pedig megtoljuk a szekeret a hétvégén.

Vagy elmegyünk Pécsre egy pár szépséges régi parasztszekrényért? Nem is tudtam, hogy ez a kategória létezik. Vagy csak a jófogás találta ki? Mindenesetre mi ilyen parasztszekrényesek vagyunk, szevasztok. Kiválóan fog passzolni a nagymamámtól kapott ágytakaróhoz, terítőhöz, amit még édesanyjától kapott nászajándékba.

Na helló, most nincsenek fotók, minden zsákolva van, az agyam is. csak én vagyok, és ez így jó!

Az a három teás csésze a múltkor, és még mellé a sok házimunka kikészítette a kezemet. Túl keményre szikkadtak az agyagok a kivájás előtt, és az egésznek ínhüvelygyulladás lett a vége a jobb karomban. Most már jó, egy hetet kíméltem, már nem fáj, csak érzem, hogy lassan kell munkára szoktatnom.

Életerős akarok lenni. Minden szempontból. Ne a feladat szűnjön meg, hanem keressek hozzá erőt.

Van ez a kifejezés angolban, hogy show up. Megjelenni, jelen lenni, mutatkozni. Az állandó szélmalomharcom. Woody Allen szerint "Eighty percent of success is showing up." Azaz a siker nyolcvan százalékban a jelenléten múlik. Például hogy elindulok futni. Hogy felkelek előbb, hogy leülök faragni, leülök tanulni, és csinálom. És ott vagyok. Nem máson járatom a kerekeket.

Ahány területen problémával küzdök az életemben, annyiszor szembesülök ezzel: hogy nem tudok ott lenni, nem csinálom, nem akarom, kínlódok. Csak ha ránézek erre kívülről, és belátom, hogy a gondolataim és félelmeim alkotta köd nem én vagyok, csak egy állapot, de én mélyen valódi vagyok és nem ilyen, akkor könnyebbül meg minden. Ebből szeretnék szokást csinálni. Alakul.

Amikor felpörögtem a csészekészítésre, le kellett lassítanom és szenvedtem tőle mint a kutya. Nem baj, az élet ilyen. A irány megvan, az elszántság megvan, itt nem érzem a semmitnemakarok nyomasztó súlyát. Itt most azt tanulom, hogy a ritmusok és tempók nem csak rajtam múlnak, és most nem csak ennek a kerámiatanulásnak van itt az ideje. Itt a nyár is, a medence melletti felügyelet, a testvérharcok, a maminál nyaralás, az elutazós nyaralás, és utána a költözés hamarosan. És a bútorépítés és belakás. Új hellyel ismerkedés. És addig is a kalandok közt a hétköznapok ismétlődése.

És elém került ez a vers is, nagyon megszerettem:

"Túljutván az éj felén,
fölkeltünk, a Nap meg én;
néztük egymást tétován:
hogy lesz ebből délután...?
___(Fenti 4 sort légből kaptam
___s vízre írtam. Ilyen nap van.)"

(Fodor Ákos: Naplólap)

Elmesélem a tegnapot, tanulságos sok szempontból.

Elegem lett a tétlen ténfergésből. Mármint van dolgom elég, csak célom nem volt. Ideges és elviselhetetlen vagyok ilyenkor.

Megunom a szenvedést, elhatározom, hogy keramikus leszek. Ettől felszabadulok. Azt is eldöntöm, hogy pénzt keresek a tanulmányaimhoz és az eszközökhöz. Nem mintha nem tudnánk lassanként összehozni a büdzséből, de ezt én akarom megoldani, az önállóság a lényeg. Kikeresem mi mennyi, a gép, az anyagok, a tandíj, a vizsgák: 355.000 Ft. Kavarog a fejemben ezer részlet, de annyiban maradok, hogy ha el akarom kezdeni, akkor először eladható produktum kell. Tanuló adhat el? Lesz az elég jó? Lesz. Figyelem kell és hogy egyszerre egy technikába belevessem magam.  És hogy minden nap tegyek valamit a célom érdekében. És a hibák elfogadása. Az alaptézisem az, hogy nem vagyunk tökéletesek, és ezzel a tökéletlenséggel kell tudnunk együtt élni. Sőt, ebben megtalálni a lényegünket. A tökéletlen raku chawanok (különleges technikával készült teás bögrék, később majd elmesélem) gyönyörűek. Valódiak. Nem tudom letenni, csak ezekből szeretek inni, még a vizet is. Élet van bennük, átjárja őket a tea vagy amit beletöltünk. Ha asztalra tesszük, picit nedves lesz alatta az asztal. Rita barátnőm annyira megszerette az övéit, hogy a táskájában hordozta az egyiket, nem bírt megválni tőle.

 Vissza a napomhoz: Kipakolom a cuccokat az udvarra, agyag, eszközök, pöttyös viaszosvászon. Gyerekek visítanak, miért nem velük játszom. Elegem van belőlük, mondom hogy hagyjatok élni. Jó meleg van, egy kis vízzel leszerelem őket, játszanak. Megformázom tömör agyagból a két chawant, közben ezer konfliktus, pisikaki, veszekedés, az agyag szikkad, kicsit kivájom a közepét. Közben nagyika, aki már nem annyira tudja, hogy mi van, kijön kérdezgetni hogy ez mi és hogy jaj még mennyit kell ezen dolgozni és hogy anyukád hogy van és mikor jön és mikor mentek. Állandóan ismétlődő kérdések. Ebéd, altatás, szuppercsöndes idő. Mondjuk elég feszült vagyok még mindig. Amikor semmi sem elég jó, és a végén még ki is lyukad az egyik. Mintegy jelezve, hogy tényleg semmi nincsen jól a világon. Ekkor jön nagyi megint, ugyanazokat kérdezi. Aztán egyszer csak észreveszem magam, hogy mekkora marha vagyok, nagyi is mondja, ugye milyen jó nekünk ez a kis kert, ugye? Ránézek és tényleg azt tudom mondani, hogy igen, szeretem ezt a kertet. És akkor hogy ránéztem, és normálisan válaszoltam, mindjárt elkezdett mást kérdezni, hogy festve van-e a hajam, meg hogy milyen szép szőke, és hogy te akkor ezt szereted csinálni, ugye? Olyan boldog voltam ott a cseresznyefa alatt. Kijavítottam a lyukat, szépre. Minden jó, minden úgy van jól a világon ahogy van.

Aztán befejezgetem őket estefelé, mikor a fiúk elmennek Marcival. Mígnem a javítgatott betörik.

Hamar megnyugtatom magam, mert az élet ilyen.

"Ez mindig így van: semmi sem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől; de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors." (Ottlik)

És tényleg, a másik milyen szép lett.

És így alakul a mód és alakulnak a körvonalak. Tanulom, hogy kívülről ránézzek magamra és a görcsölésekre, és ezzel azok meg is szűnnek. A hibákból néha szépség lesz. Esetleg tanulság. Dolgok bedőlnek, de ami kell, az megmarad.

El fogom mesélni a raku chawanok történetét, elejétől végig, hátha beléjük szerettek ti is.

Jó régen nem írtam, és most visszatérek.

Februárban végig beteg voltam (torokgyuszi, afta, influenza), meg március elején is. Jó nagy szívás volt és nehezen kaptam erőre. Utána újrakezdtem az öt tibeti rítust, kis erőt vert belém, úgy tűnik.

Közben a gyulladáscsökkentő gyógyszer miatt vége lett a szoptatásnak, könnyen megúsztuk, bár azért nem volt egyszerű. Mostanra közös erőfeszítéssel eljutottunk odáig, hogy a fiúkat itthon tudjuk hagyni másra is estére is, sőt én elmentem egy egész hétvégére egyedül is, és nem volt gond, csak kicsit hiányoztam.

Korszakváltásnak hívtam az utat, de rá kell jöjjek mindig és megint, hogy ha a korszak változik is, én végül maradok az, aki voltam. Kívülről ránézni viszont jó volt az életemre, meg jó volt látni a rég elhanyagolt barátaimat is, akikkel sikerült találkozni.

Sok minden más is volt. Nekikezdtünk a szisztematikus házkeresésnek, és gyorsan eladtuk a szegedi lakást, és most vettünk egy házat, aminek az ügyintézése még tart, és nyár végére reméljük ki is költöznek, és mi beköltözhetünk.

Közben havonta jártam egy lelkivezetőhöz, mert már úgy éreztem, hogy nem tudok kijutni a szokásos spirálból. Nem pszichológus, de jobb, jezsuita lelkiségű nő, családanya, tanár, lelkigyakorlatokat is vezet. Kb az első üdvözlő mondatáról tutira tudtam, hogy nekem jó lesz. (Mondjam, hogy gyalog öt percre lakik a majdani házunktól?) Volt szó mindenfélékről, nagyjából én beszélek, bonyolítok, és ő támpontot ad és segít körüljárni, nem ad tanácsot hálistennek, az kiakasztana. A megbeszélt témák aztán egy hónapig dolgoznak, és aztán újra találkozunk.

Azon igyekszem, hogy a tervezések és szervezések mellett tudjak azzal foglalkozni, ami éppen történik, és ne görcsöljek előre az augusztus-szeptemberen, meg hogy mi lesz velem, munka, karrier, szokásos parák. Az utolsó találkozásunk  a lelkivezetővel ezekről a paráimról szólt éppen, jó idegesen jöttem el, napokig maradt is. De akkor már hetek óta nyomasztott minden, ilyen képnélküli nem konkrét módon, de úgy, hogy nagyon fájt a hátam is. Megbeszéltük, nem lett jobb, megmasszírozták a hátam, elhagytam a tornát, kicseréltem a párnámat, és ezekkel egy időben jó náthás lettem, és a hétvégi nyomott kanapéndöglős erőtlenségben eljött egy kis nyugalom is. Olvastam, hallgattam pár szöveget, Eckhart Tolle mond valamit valakinek? Mintha kövek gördültek volna le a hátamról. Jobb lett minden.

És akkor jön egy ilyen hülye nap, mint a mai. Fogalmam sincsen, hogy mi verte ki a biztosítékot, de elviselhetetlen voltam. Elejétől végéig. Szerencsém, hogy a kölkök hamar elaludtak és egyedül lehetek ma este.

És most itt lapozgatom a kerámiás egygigás tananyagot, amit elkértem, hogy legyen mi tartsa bennem a lelket a nyárra. Most ugyanis vége lesz a tanévnek, jövő héten kiallítás, évzáró buli, és nem lesz a heti szokásos óra. De itt ülhetek és a legfrissebb raku bögréből hörpölöm a teát, és ez azért valami. Most hoztam haza olyan korongolt edénykét is, ami végre hasonló lett ahhoz, mint szerettem volna, szép az engób, szép a karc, szép lett a mázazás, és újfajta pecsételéssel van rajta a névjegyem is, nagyon boldog vagyok tőle. Nyilván még messze van a tökéletestől, de hát ez végül is mindennel így van a világon, én meg még csak alig tudogatok valamit erről a szép szakmáról. Szép volt ma az a kép, mikor minden eddigi edényemet kitettem a konyhaasztalra, hogy válasszak a kiállításra. (nincsfotó, telóm nem volt) Árnyalja a képet, hogy közben folyamatosan ordibáltam az engem dicsérő gyerekekkel, mert folyamatosan ott zsizsegtek és féltem, hogy eltörik valamelyiket.

Mi van a fiúkkal? Egyre jobban gyepálják egymást, szemtelenség, nyivákok fokozódnak, és hihetetlen módon ezzel együtt a cukiságok is. Szeretnek és tudnak együtt játszani is, nem csak gyepálni. Értelmesek, viccesek, bátrak, erősek.

Azt mondtam, hogy egy kis tó van a leendő udvarunk végében, aranyhalakkal? És hogy festés után költözhető, kétszintes a ház, benne garázzsal (akarom mondani műhellyel)? Elég nagy lesz a hely az (egyelőre még rémisztőnek hangzó) tervezett maximális létszámú kiss család méretére, vannak gyümölcsfák és a környék egy ilyen kis családi házas minifalu a város szélén. És a kerámiapark 10 perc séta... Szerintem úgy agyagosan munkaruhában fogok hazaandalogni a szerda estéken.

Jó lesz így ennyi körképnek, bepótoltam?

Tenyleg olyan vagyok ot napja, mint a drogosok, ugy varom, hogy bevehessem az adagomat, a flectort. Torokgyuszi, ma kiderult van egy afta is, az faj ennyire. Azon rohogtunk a dokinovel, hogy mi a ferjemmel meg egy jo kis kiados normalis influenzat se tudunk elkapni a szezonban, inkabb ilyen valogatott kinzasokat.

Namindegy, amugy nem vicces, sirtam is, de most mar nyugi van

Ezuton is csokoltatom a szenteket, akik viszik a fiukat, hogy legyen egy kis break, es uzenem a virusoknak, hogy velem huztak ujjat, tervezem az edzest az aprilisi vivicittara, remelem tiz km menni fog. Eleg szivatos, aki lassu, azt felveszi a kiserobusz, aztan vege is.

November óta tart, hogy mindig elkap minket valami szar. A karácsonynál nem hittem, hogy lehet rosszabb. Aztán Zsó bárányhimlős lett, egy hét alatt lenyomta, más nem kapta el. Aztán négy nap ovi, és taknyosak lettek a kicsik. És három nap alatt lenyomták. És tegnap Marci esett ágynak, lázas, torka fáj meg mindene, ijesztően gyenge. Dianózisa mononukleózis. Hetekig lehet lázas, és még hónapokig gyenge. És ez gyerekeknél gyengébb dolog, és amúgy hónapokig fertőzhet, cseppfertőzéssel, és lappanghat egy hónapig, és még ezer szar van, de nem mindenki kapja el, vagy tünetmentes lesz. A gyerekorvos szerint kellemetlen és hosszú lefolyású de nem veszélyes. A wikipédiát és társait bár ne olvastam volna. 

Csak ne kapják el. És ha én elkapom, mi lesz?

Én most pár órája sokkolódtam. 

Ez nem lehet igaz.

Ilyen csak másokkal történhet.

Basszameg.

Összeszedem magam, de mi van, ha elkapom? Mi a szar? Hagyjon már békén az élet.

Zsombi szerint én vagyok most az ápoló. Vicces, kérdi miért. És akkor vegyek akkora levegőt, amekkora már nincs is, és csináljam végig.

Úgy várom a tavaszt, mint a messiást. Vagy inkább a messiást várom.

Van itt három bejegyzés félig megírva. Egy Anne Lamott szöveg fordítása arról, miért tilos diétába kezdeni újévkor, egy arról, hogy most éppen hol tartunk, ez a mindennemű állapotok fejtegetése. És elkezdtem megírni a múlt év összegzését is, mert én egy olyan lány vagyok, aki összegez.

Persze nincsen időm ezeket tovább kifejteni és normálisan megírni, és nem is igazán akarom, nem fontosak annyira. Mert mindig ugyanoda lyukadok ki, és most minden kicsit tisztább lett és az utóbbi öt percben megvilágosodtam.

Itt van az a helyzet, hogy állandóan kavarognak a témák/tennivalók/aggódnivalók a fejemben, amitől frusztrált vagyok alaphelyzetben, pedig még akkor nem is történt semmi, csak csöndben ültem. És akkor adjuk ehhez hozzá az alapzajt, amit mi itthon keltünk. Minden hónapban kétszer legalább összeomlok pár órára és kétségbeesem, hogy itt semmi nem változik és aztán belátom, hogy hülye, ez csak a fejedben levő káosz, és nem a valóság. Sok mély levegő, alvás, minden rendben, lehet ezt csinálni, menni fog. És megint és mindig visszazuhanok ugyanoda. És arra jutok, lassan, nagyon lassan, hogy emlékeztetni kéne magam arra, hogy ez csak az érzelmi káosz, és ne parázzak, és vegyek levegőt. És ezt kb minden nap minden órájában párszor. (az előbb mintha havi két alkalomnál tartottam volna, na ez máris király:).

Ugyanakkor itt van az a vicc is, mikor a háztetőn rekedt árvízkárosult imádkozik, hogy mentse meg az Isten, de a harmadik mentőegységet is visszautasítja, és aztán miután meghalt, Isten szemére veti, hogy de miért nem segített. Pedig az minden lehetséges segítséget megküldött.
Pont mint az életem: amikor minden lehetséges szituációban, problémában (életértelme, neordibáljak, házasság, alkotás, testképrendezés, minden) arra jutok, hogy le kellene ülnöm napi szinten meditálni, és folyamatosan cikkek és könyvek és brit tudósok igazolják, hogy ez mennyire jó és mindenre megoldás lehet, de főleg a legfontosabb dolgokra, (már amik nekem azok, mert a lakás pl nem fogja magát ima közben kitakarítani, de azt pont leszarom), akkor úgy tűnik, engem már az egész világ meg akar menteni, és még a szomszéd kecskéje is azt mekegi hogy figyeljél már, üljél már le.

Na és most itt ültem és majdnem belemerültem a másik hibáztatásába, aztán egy perc alatt lefuttattam a minden megoldatlan, nemtudommittegyek kört, és akkor összeállt a kép:

Most akkor ezt az évet (életet? :) arra szánom, hogy első helyre tegyem a napi meditációt. Legyen ez a csendes ima éve. És a csöndességé. És a hallgatásé és meghallgatásé. És a jelenlété. Ezek a fejemben mind ugyanazt jelölik: a rászánt félórákban és a maradék időben is teljesen próbálni jelen lenni, elfogadni, figyelni, rászánni magam. És emlékeztetni magam, és ha kezdem érezni a zavart az erőben, akkor azonnal tudjam, hogy kapcsoljam ki.

Nyilván ez olyan, hogy nem fog menni és nem mindig és kemény lesz és és és

És a zaj ugyanúgy itt marad.

De akkor is, ez a kép most végre tiszta: nekem ez kell. És ez olyan, hogy napi figyelmeztetés lesz, sőt állandó.

Ki kell még találnom, lehet gyártok valami karkötőt. De mi legyen rajta? Mélylevegő? Üljél le? Divatozzak angolul: Keep calm and breathe? Részletkérdés. Nem fontos. Az irány a fontos.

Ezek így nem biztos, hogy összefüggőnek tűnnek és átláthatónak, de annyi mindent jelent nekem ez az ima annak ellenére, hogy alig gyakoroltam eddig, hogy az elképesztő. Képzeljük el, mi lenne, ha napi gyakorlattá válna. Válik. Válni fog.
Minden más nem fontos, de legalábbis nem tűnik fontosnak, vagy még inkább: nincs miért aggódni.