A kerettörténet annyi, hogy voltam futni a Mahunka Imre futóversenyen, és nyafogtam egy sort, hogy félrevezettek, és nem tudtam magam lemérni a 4.2 km-en, és végül csak 3.3 km lett. Sebaj, legalább a versenyt megelőző majdnem egyhetes futásszünetnek véget vetettem és azóta is futok minden második nap. (Eddig késő este jártam, most meg már este hideg van, így kénytelen lettem nappal járni, AMIKOR LÁTNAK AZ EMBEREK. SŐT, A FUTÓK MOSOLYOGNAK ÉS BIZTATNAK. MERT MÁSOK IS CSINÁLJÁK NAPPAL. jee )
Mit tanultam?
*bunkó voltam, nem jó. tök rosszul éreztem magam amiatt, ahogy nekiugrottam annak az embernek, aki miatt rossz fele mentem. utólag azt gondolom, simán lehet, hogy nem volt százas szegény és azt se tudta, mit akarok..
*másnap eléggé fájt a bal térdem körül, és azóta is kicsit érzem még ha futottam. szóval ez még sok volt neki. és mennyire sok lett volna, ha hagynak végig futni! megint a leckék, meg a hovarohanok..
*versenyre menni jó. lelkesít, hogy futónak néztek a cuccom miatt (persze gyorsan lehűtöttem az illetőt, de azért virulok:). az is lelkesít, hogy még hússzor se voltam összesen futni, mióta elkezdtem augusztus végén, mégis, már futónak gondolom magam.
A leckéken kívül mást is észrevettem. Alapvetően nehezen viselem az életet, nyafogok, mondjuk talán nem ok nélkül, de ezt máshogy is lehetne. Amikor nyár közepén elkezdtem a tornát, akkor elindult valami endorfinfüggőség, meg az érzés, hogy még mozogni akarok, mert az jó. Mióta nagyobbakat is futok, a pihenőnapokon tényleg kifingok, nem tornázok. Viszont mikor se nem futottam, se nem tornáztam pár napig, akkor mindenkit utáltam és reggeltől estig elviselhetetlen voltam. Tehát a mozgás és a torna használ. Még ha máshogy nem is látszik, fejben máris sokat segít. Mondjuk ez így jó szarul hangzik, de akkor is nagyon jó! Azóta is rengeteget olvasok a futásról és ha elkap, akkor nagyon sokat tudok beszélni is róla, és szegény Marci az áldozat. Nemtitkon rá akarom venni a mozgásra, mert neki nálam is jobban kell, nem agyilag, hanem inkább az egészsége megőrzésére.
Az egyéb dolgok pedig úgy állnak, hogy Zsó ki-be esik a fosós betegségből, miközben lázasan készülök a vasárnap induló őszi kirándulásunkra, amit az Életrendezés házában és környékén fogunk tölteni. Zengő, Pécs, annyira várom! Ott ha csak a hegyet látom, már minden bajom elszállt. És főznek ránk. És voltak ugye a terveink, hogy állatkert meg bábszínház.. Ma nézem, bakker, idén zárva az állatkert, és a bábszínház csak szombaton tart előadást, mi meg nem leszünk ott, csak vasárnaptól péntekig.. Hát mindegy, így se leszünk program híján, de azért ez rosszul érintett.
Mondjuk, ha Zsombinál nem javul a helyzet, jobban járunk az erdővel :D
Kíváncsi vagyok, mennyire lesz idegbaj, és mennyi lesz az élvezet. Futócuccot mindenesetre viszek, nincs lazsálás. Bár ott hegymenet van csak, vagy odafelé, vagy vissza, nem kicsit. Cserébe ilyen a környék estefelé közeledve (tavaly is voltunk):
És akkor zárásul pár sziporka:
Zsó egyik hajnalban azt mondta álmában, hogy "Én anyát szejetem. Csak anyát szejetem." Majd ezt ébredéskor megismételte. Vili, hogy aznap ne maradjon le, édeszanyázott :)
Vili pöpecül megtanult futóbicajozni és pár nap alatt megtanulta a vezényszavakat is, szóval most már lehet vele utcán menni, egyedül tolja át az úton és tud sietni is, ha kérem. És közben benyeli az emberek szerelemtől részeg pillantásait.
Zsombi ma kavargatja a sót a kiskanállal, már kezdek ferde szemmel nézni, mikor mondja: anya, én most kavajgatom a lapáttal a disznókakit. (jézusmária)
Ezzel a csavarral zárok. Jóccakát, jövök az élményekkel egy hét múlva! (Vagy az agymenéssel, de azt már megszoktátok. :)
