Szeptember lett megint az új időszak kezdete, mert az ovi mindent megváltoztat.
Jól be is szívtuk, de mióta Zsombit hazahozom mégis ebéd után, talán alakul a békésebb életünk. De előtte durván kiborítottuk a bilit. Ez nálunk kb. havonta megtörténik. És utána mindig jönnek a fogadalmak meg a tervek. Ezúttal viszont semmit nem érzek reménytelennek. Képes vagyok a fejlődésre minden téren, és ehhez el kellett kezdeni futni, és sok mindent kellett végigcsinálni és végigszívni, hogy ide jussak.
A lábaim regenerálódása miatt csak minden másnap futok még egy ideig, mert érzem, hogy az okosoknak igazuk van, meg kell szoknom. De már alig bírom, hogy ne iktassak be legalább valami light kocogást a pihenőnapokra is. Annyira rákaptam az endorfinra, meg arra, hogy a fejem kitisztul, a lábam bemelegszik és csak visz és nem érdekel semmi! A múltkor az esős időben egész nap azon izgultam, hogy tudok-e majd este futni. Egyik este elindultam, dörgött, villámlott, és éppen addig tartotta magát vissza az eső, míg haza nem értem és be nem léptem a küszöbön. Másik nap vacsorakor már esni kezdett, el is kenődtem, de mire a fiúk elaludtak, kitisztult az ég és már csak a fákról csöpögött eső. A legnagyobb gondom az volt, hogy el ne tapossak egy csigát se. Ilyen gondtalanságból tudnék többet is elviselni. És ilyen történetek igazolják, hogy minden jel arra mutat, hogy ez jó, hogy ezt folytatni kell.
El is kezdtem tervezgetni. Még van kb. másfél hetem az első öt kilométeres futásig. És már annak járok utána, hogy mi legyen utána. Télre kellene valami izmosítás is, ha nagyon hideg lesz és nem lesz elég télies cuccom.
A másik tervem arról szól, hogy ne legyek köcsög. Treat others like you want to be treated. = Úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Hát ez kemény. Ez ilyen. Egyre csak arra mutat minden, hogy maradjak végre csöndben. Üljek/fussak, lelazuljak, belehallgassak. És fogjam vissza magamban a haragot minden áron. Vagy fogalmazzak máshogy? Fogalmam sincsen, hogyan, de valahogy. Ez a tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét minden nap nagyon találó mondat. Én hirtelen haragú türelmetlen és kiabálós vagyok. És minden egyes nap keljek azzal, hogy ma nem fogok kiabálni. És végigcsinálom. És abból merítek erőt, ami sok jót ez eredményezni fog. Pl hogy Vili jön és megölel és azt mondja ezerszer egy délelőtt, hogy anya, szejetlek. Hogy Zsombi legnagyobb üvöltései is hamar véget érhetnek, ha határozottan elutasítom a kiabálást és nyugodt maradok.
Nyilván ez nem lesz könnyű és nem is egy sétagalopp már most sem. Kénytelen vagyok az időmet egyre jobban és hasznosabban eltölteni. Előbb-utóbb hamarabb fogok kelni, mint a többiek, csak kell egy kis türelem meg megszokás (ha nem járok úgy, mint ma is, hogy hat helyett fél nyolckor keltett a Zsombi). És amit még a futás-tibeti rítus torna együtt tanít nekem állandóan, és már el is hiszem, az az, hogy van olyan, hogy nem megy. De attól még nem kell eltemetni magamat, mert legközelebb újra próbálom, és folytatom, és lassan jobb lesz. Nem azért, mert az idő majd mindent megold, hanem azért mert folyamatosan keresem a megoldást és teszek a változásért.
Most a napi erőt sokszor a Momastery blog adja. Minden angolul tudónak ajánlom. És persze az onnan induló olvasgatások, és linkek és könyvek is jók. Most is készülök erre, a Gyereknevelés harcok nélkül c. könyv olvasására.
Persze van még ezer ötletem és tervem.
Október végéig kifestem a lakásban az összes retkes maszatos falat, meg pár lécet, és kiselejtezek mindent. Már a fél nappali kész!
És kihasználjuk még az őszt, néhány naponta csinálok egy kisebb félbödön szilva-alma-akármi lekvárt, hadd teljen a kamra. A hétvégén paradicsombefőzés lesz. Ja, és almafüggő vagyok. Naponta ötöt-hatot simán bekapok, a fiúkkal együtt.
Ja, a napokban Vili futóbicajozni kezdett, lassan mindenhova így megyünk: Zsombi elöl tekeri a bicaját, aztán Vili követi hangosan, hogy UTÁNAAAAA, és meg loholok utánuk. Kivéve, ha valahol valami érdekes gép jár, akkor pihenek bambulunk.
És én is még mindig akkor vagyok jobb passzban, ha a napomban egy-két órát a gyerekek és mindenki más nélkül lehetek.
Vili elkezdett viccelődni. Így: Apa nem dogozik, obiba van(miután százszor kiveséztük, hogy ki kivel hova ment reggel). Petya itt van a udvajon (pedig senki sincs kint). Petya itt van a kakaómban. SZÖRNYŰ, százszor elmondja, de akkora cukipofa végig, hogy megőrülök!
Zsombi három napja állandóan csak gyurmázni akar (liszt+víz tésztával). Húst vág, levágja a zsírját, zsíros bundás kenyeret süt, meg puliszkát, még mindig, és közben magyaráz, mint a gramofon.
