Mióta gyerekeink vannak, most volt először pihentető a nyaralás. Mindegy, hogy ősz van, ez volt a tökéletes napos négy-öt nap, és a szokásos hisztiken kívül rendben volt minden.
Kezdjem-e messziről, mert ez a Püspökszentlászló nekem régi élményeket hoz elő? Hogy itt voltam életemben először lelkigyakorlaton, ami olyan volt hogy hiába három nap, egy évig is dolgoztam rajta aztán? Ilyen egyszerű volt: üljél le és maradjál csendben tíz percig. Semmi instrukció. Ha az ember nem tud leállni, akkor ez a kényszerű leállás előhoz mindent az égvilágon, amire nem szán időt vagy ami nehéz. Nem csinálni semmit, csak lélegezni, és azt mondani, hogy Isten van, én vagyok, és most itt vagyok és ennyi és történjen, aminek kell. Marha nehéz, de nem baj, a legbiztosabb dolog az életemben, annak ellenére, hogy alig gyakorlom. Egyszer, állítólag ötven év gyakorlás alatt ez majd könnyebb lesz, de valójában aki ezt mondja, mindig nagyobb számokat mond, ahogy telik az idő. Mindegy, ez a lényeg: ha abbahagytam, újra kell kezdeni, vissza kell kanyarodni, és ez elég.
Kicsit félve indultam neki, hogy hogy lesz majd a gyerekekkel, ha rámtör ez az egész, hogy csöndet szeretnék, de nem volt gond igazán. Délelőtt három nap is kerámiát festettem a Zsolnai negyedben, és bár csapnivaló lett minden művem, az élmény megvolt, és az elmélyülés főleg, és lesz folytatás is, de erről majd akkor, ha tényleg eljön.
A hegyen a környezet olyan volt, hogy minden gondom elszállt azonnal. Olyan, mint mikor nézel valamit és egyszer csak mintha mindent jobban látnál, mintha közben valaki megoperálta volna a szemedet és a kép kiélesedett, ilyen az a csöndes ima is. És ez a szépség is, hogy egyszerűen élesít és érzékennyé tesz és akkor jobban látszik minden. És nem lehet eléggé beszívni és csak bambulni kell, bele az erdőbe. És ilyenkor jobban észreveszem a fiúk szépségét, meg szívesebben cipelem a tizenkilós kufferját a kicsinek, meg a bicajt, meg akárhányszor is elmesélem hogy miért írták ki a vadászok, hogy este ne maradjunk az erdőben, mert indul a vadászat. És nyugodtak vagyunk családilag és mind élvezzük (majdnem mindig) és naponta megyünk vagy öt kilométert, mert ezt nem lehet megunni.
Hazaér, sóhajt, mossa a heti szennyest, de kit érdekel. Nyitva kell tartani a szemeket, ennyi.
