November óta tart, hogy mindig elkap minket valami szar. A karácsonynál nem hittem, hogy lehet rosszabb. Aztán Zsó bárányhimlős lett, egy hét alatt lenyomta, más nem kapta el. Aztán négy nap ovi, és taknyosak lettek a kicsik. És három nap alatt lenyomták. És tegnap Marci esett ágynak, lázas, torka fáj meg mindene, ijesztően gyenge. Dianózisa mononukleózis. Hetekig lehet lázas, és még hónapokig gyenge. És ez gyerekeknél gyengébb dolog, és amúgy hónapokig fertőzhet, cseppfertőzéssel, és lappanghat egy hónapig, és még ezer szar van, de nem mindenki kapja el, vagy tünetmentes lesz. A gyerekorvos szerint kellemetlen és hosszú lefolyású de nem veszélyes. A wikipédiát és társait bár ne olvastam volna.
Csak ne kapják el. És ha én elkapom, mi lesz?
Én most pár órája sokkolódtam.
Ez nem lehet igaz.
Ilyen csak másokkal történhet.
Basszameg.
Összeszedem magam, de mi van, ha elkapom? Mi a szar? Hagyjon már békén az élet.
Zsombi szerint én vagyok most az ápoló. Vicces, kérdi miért. És akkor vegyek akkora levegőt, amekkora már nincs is, és csináljam végig.
Úgy várom a tavaszt, mint a messiást. Vagy inkább a messiást várom.
