Van itt három bejegyzés félig megírva. Egy Anne Lamott szöveg fordítása arról, miért tilos diétába kezdeni újévkor, egy arról, hogy most éppen hol tartunk, ez a mindennemű állapotok fejtegetése. És elkezdtem megírni a múlt év összegzését is, mert én egy olyan lány vagyok, aki összegez.
Persze nincsen időm ezeket tovább kifejteni és normálisan megírni, és nem is igazán akarom, nem fontosak annyira. Mert mindig ugyanoda lyukadok ki, és most minden kicsit tisztább lett és az utóbbi öt percben megvilágosodtam.
Itt van az a helyzet, hogy állandóan kavarognak a témák/tennivalók/aggódnivalók a fejemben, amitől frusztrált vagyok alaphelyzetben, pedig még akkor nem is történt semmi, csak csöndben ültem. És akkor adjuk ehhez hozzá az alapzajt, amit mi itthon keltünk. Minden hónapban kétszer legalább összeomlok pár órára és kétségbeesem, hogy itt semmi nem változik és aztán belátom, hogy hülye, ez csak a fejedben levő káosz, és nem a valóság. Sok mély levegő, alvás, minden rendben, lehet ezt csinálni, menni fog. És megint és mindig visszazuhanok ugyanoda. És arra jutok, lassan, nagyon lassan, hogy emlékeztetni kéne magam arra, hogy ez csak az érzelmi káosz, és ne parázzak, és vegyek levegőt. És ezt kb minden nap minden órájában párszor. (az előbb mintha havi két alkalomnál tartottam volna, na ez máris király:).
Ugyanakkor itt van az a vicc is, mikor a háztetőn rekedt árvízkárosult imádkozik, hogy mentse meg az Isten, de a harmadik mentőegységet is visszautasítja, és aztán miután meghalt, Isten szemére veti, hogy de miért nem segített. Pedig az minden lehetséges segítséget megküldött.
Pont mint az életem: amikor minden lehetséges szituációban, problémában (életértelme, neordibáljak, házasság, alkotás, testképrendezés, minden) arra jutok, hogy le kellene ülnöm napi szinten meditálni, és folyamatosan cikkek és könyvek és brit tudósok igazolják, hogy ez mennyire jó és mindenre megoldás lehet, de főleg a legfontosabb dolgokra, (már amik nekem azok, mert a lakás pl nem fogja magát ima közben kitakarítani, de azt pont leszarom), akkor úgy tűnik, engem már az egész világ meg akar menteni, és még a szomszéd kecskéje is azt mekegi hogy figyeljél már, üljél már le.
Na és most itt ültem és majdnem belemerültem a másik hibáztatásába, aztán egy perc alatt lefuttattam a minden megoldatlan, nemtudommittegyek kört, és akkor összeállt a kép:
Most akkor ezt az évet (életet? :) arra szánom, hogy első helyre tegyem a napi meditációt. Legyen ez a csendes ima éve. És a csöndességé. És a hallgatásé és meghallgatásé. És a jelenlété. Ezek a fejemben mind ugyanazt jelölik: a rászánt félórákban és a maradék időben is teljesen próbálni jelen lenni, elfogadni, figyelni, rászánni magam. És emlékeztetni magam, és ha kezdem érezni a zavart az erőben, akkor azonnal tudjam, hogy kapcsoljam ki.
Nyilván ez olyan, hogy nem fog menni és nem mindig és kemény lesz és és és
És a zaj ugyanúgy itt marad.
De akkor is, ez a kép most végre tiszta: nekem ez kell. És ez olyan, hogy napi figyelmeztetés lesz, sőt állandó.
Ki kell még találnom, lehet gyártok valami karkötőt. De mi legyen rajta? Mélylevegő? Üljél le? Divatozzak angolul: Keep calm and breathe? Részletkérdés. Nem fontos. Az irány a fontos.
Ezek így nem biztos, hogy összefüggőnek tűnnek és átláthatónak, de annyi mindent jelent nekem ez az ima annak ellenére, hogy alig gyakoroltam eddig, hogy az elképesztő. Képzeljük el, mi lenne, ha napi gyakorlattá válna. Válik. Válni fog.
Minden más nem fontos, de legalábbis nem tűnik fontosnak, vagy még inkább: nincs miért aggódni.
