Elmesélem a tegnapot, tanulságos sok szempontból.
Elegem lett a tétlen ténfergésből. Mármint van dolgom elég, csak célom nem volt. Ideges és elviselhetetlen vagyok ilyenkor.
Megunom a szenvedést, elhatározom, hogy keramikus leszek. Ettől felszabadulok. Azt is eldöntöm, hogy pénzt keresek a tanulmányaimhoz és az eszközökhöz. Nem mintha nem tudnánk lassanként összehozni a büdzséből, de ezt én akarom megoldani, az önállóság a lényeg. Kikeresem mi mennyi, a gép, az anyagok, a tandíj, a vizsgák: 355.000 Ft. Kavarog a fejemben ezer részlet, de annyiban maradok, hogy ha el akarom kezdeni, akkor először eladható produktum kell. Tanuló adhat el? Lesz az elég jó? Lesz. Figyelem kell és hogy egyszerre egy technikába belevessem magam. És hogy minden nap tegyek valamit a célom érdekében. És a hibák elfogadása. Az alaptézisem az, hogy nem vagyunk tökéletesek, és ezzel a tökéletlenséggel kell tudnunk együtt élni. Sőt, ebben megtalálni a lényegünket. A tökéletlen raku chawanok (különleges technikával készült teás bögrék, később majd elmesélem) gyönyörűek. Valódiak. Nem tudom letenni, csak ezekből szeretek inni, még a vizet is. Élet van bennük, átjárja őket a tea vagy amit beletöltünk. Ha asztalra tesszük, picit nedves lesz alatta az asztal. Rita barátnőm annyira megszerette az övéit, hogy a táskájában hordozta az egyiket, nem bírt megválni tőle.
Vissza a napomhoz: Kipakolom a cuccokat az udvarra, agyag, eszközök, pöttyös viaszosvászon. Gyerekek visítanak, miért nem velük játszom. Elegem van belőlük, mondom hogy hagyjatok élni. Jó meleg van, egy kis vízzel leszerelem őket, játszanak. Megformázom tömör agyagból a két chawant, közben ezer konfliktus, pisikaki, veszekedés, az agyag szikkad, kicsit kivájom a közepét. Közben nagyika, aki már nem annyira tudja, hogy mi van, kijön kérdezgetni hogy ez mi és hogy jaj még mennyit kell ezen dolgozni és hogy anyukád hogy van és mikor jön és mikor mentek. Állandóan ismétlődő kérdések. Ebéd, altatás, szuppercsöndes idő. Mondjuk elég feszült vagyok még mindig. Amikor semmi sem elég jó, és a végén még ki is lyukad az egyik. Mintegy jelezve, hogy tényleg semmi nincsen jól a világon. Ekkor jön nagyi megint, ugyanazokat kérdezi. Aztán egyszer csak észreveszem magam, hogy mekkora marha vagyok, nagyi is mondja, ugye milyen jó nekünk ez a kis kert, ugye? Ránézek és tényleg azt tudom mondani, hogy igen, szeretem ezt a kertet. És akkor hogy ránéztem, és normálisan válaszoltam, mindjárt elkezdett mást kérdezni, hogy festve van-e a hajam, meg hogy milyen szép szőke, és hogy te akkor ezt szereted csinálni, ugye? Olyan boldog voltam ott a cseresznyefa alatt. Kijavítottam a lyukat, szépre. Minden jó, minden úgy van jól a világon ahogy van.
Aztán befejezgetem őket estefelé, mikor a fiúk elmennek Marcival. Mígnem a javítgatott betörik.
Hamar megnyugtatom magam, mert az élet ilyen.
"Ez mindig így van: semmi sem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől; de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors." (Ottlik)
És tényleg, a másik milyen szép lett.
És így alakul a mód és alakulnak a körvonalak. Tanulom, hogy kívülről ránézzek magamra és a görcsölésekre, és ezzel azok meg is szűnnek. A hibákból néha szépség lesz. Esetleg tanulság. Dolgok bedőlnek, de ami kell, az megmarad.
El fogom mesélni a raku chawanok történetét, elejétől végig, hátha beléjük szerettek ti is.
