Írtam pár napja kicsit erről a változtatásról, és hogy hogy alakulnak a dolgok. Most is, mint mindig, hogy ha nem alszom rá egyet, megbánom, hogy nem gondoltam át jobban.
Ha jól végiggondolom, mindig azoktól az emberektől kaptam/kapok idegbajt, akik a saját példájukkal akartak/nak nagyon segíteni, és közben elmulasztják a lényeget. Egyáltalán, segíteni akarnak. Marhára mindegy a jó szándék. Mert ha valaki segíteni akar, az nekem akar jót. De arra már kevésbé veszi a fáradtságot, hogy kiderítse, mivel tesz nekem jót. Sok okoskodás után azt gondolom, hogy nem szabad abból kiindulni, hogy ha valami nekem jó, akkor a másiknak is jó lesz. (és itt jól seggberúgom magam, mert én ritkán tudom lelőni magam, hogy ne így tolakodjak az emberek közé).
Sőt, tovább megyek, sokszor gondolom úgy, amikor nekem nehéz, hogy nincs jó segítő, csak jó hallgató. Még a hajléktalanos esti szendvicsosztó körökön tanultam Mariolától (aki a legélettelibb szerzetesnő, akit ismerek, lengyel, anyukámkorú vagy kicsit idősebb, fut, szereti a focit, és nagyon-nagyon jókedélyű), amit most el szeretnék mesélni. Azokba a csapatokba, akik heti egyszer járták a várost hajléktalanok után, szendvicseket és teát osztva, év elején seregestül jelentkeztek segíteni vágyó emberek. Alapvetően a jó szándék vezérelte őket, meg kezdeni akartak valamit a helyzettel, ami az utcán hevert, én is ezért mentem oda. Ez irtó nehéz dolog sok szempontból. Mert odamész, és egy idő után azon kapod magad, hogy veszekszel a magát éppen elhagyni akaró szerencsétlennel, hogy ne csinálja már. Szedje magát össze, te elkíséred a kórházba/ruhaosztásra, csak ne hagyja magát el annyira. Csakhogy ez nem megy, mert ha menne, nem lenne az utcán már régen. Mariola elmesélte egyszer, hogy ő ezeket az estéket egyszerűen rájuk szánja, hogy találkozzon velük, és kész. A szervezkedések után és a tehetetlenség érzése után marad ez: találkozunk, barátságok alakulnak ki. És nem azért, hogy kihúzzam a pácból, hanem azért, mert kíváncsi vagyok rá. És ebből az is megmarad, hogy ha ma elsétálok egy ismeretlen hajléktalan mellett, ugyanolyan tehetetlennek érzem magam.
De itt most nem is a hajléktalan a téma, hanem hogy azzal segítek legtöbbet, ha adom az időmet, a figyelmemet, őszinte vagyok, és nem akarom megváltoztatni.
Szóval az okoskodást inkább leállítanám, és csak elmesélem a kalandjaimat, annyira mélyre szántóan, amennyire bírom.
Okké?
Na akkor:
Felfigyeltem egy apróságra. Vili elég hisztis a napokban. Zsombi nincs itthon, nem tudnak harcolni, így én kapok belőle. Kb mindenen képes hisztizni, de hallhatóan műhiszti. Viszont miután többször leállítottam, nem figyeltem rá (csak éppen robbanni készültem a feszültségtől), leállt és azt mondta: anya, megnyugodtam. Beszarás. Abbahagyta.
Zsombi szokott így, hogy ordít mint az őrült, kiparancsoljuk a sarokba, rádupláz, vergődik, és akkor egyszer csak hüppögve azt mondja, hogy megnyugodtam. Mondjuk ez nem mindig igaz, mert olyankor újra próbálkozik azzal, amit nem engedtünk neki, és simán újrakezdi a hisztit. De azért ez figyelemreméltó, hogy azt mondja, megnyugodtam. És a kisöccse ezt rövidített verzióban megtanulta. Jeee.
A másik aranyos tegnap volt, mikor hirtelen olyan taknyos lettem, hogy minden szokásos fegyverem hatástalannak tűnt, és olyan érzés volt, mintha bedugult volna a fejem és nőtt volna a takony benne, és nagyon fájt a fejemtől elkezdve szinte mindenem. Ilyenkor aztán a hisztirohamokat egyszerűen nem tolerálom, de még a gyerekek szokásos alaphangját sem. Egyszerre csak felfogta a Zsombi, és elkezdett simogatni, meg hozta nekem a zsepit, meg mondta, hogy igyak sok teát és az majd meggyógyít, tiszta cukibomba lett. Megéretette, hogy nekem a törődés kellett.
Teljesen más, de nagyjából állandóan jelen van a türelmetlenség. Most éppen a sport eredményeit nemigen látom magamon, és csinálni ugyan jól esik, mégis, fejben már sokkal jobb nő vagyok, mint a valóságban.
Most is készült pár fotó, amin elborzadtam. Úgyhogy a motivációs nadrágomat eltettem mélyebbre, mert hiába jön rám, nem áll jól. Még nem.
Megint teljesen más: vasárnap voltam templomban hosszú idő után. Előtte szombaton gitáros nászmisén voltam. És előtört belőlem, hogy ez nekem hiányzik, főleg a lelkes gitáros miséi és hiányoznak a szegedi (vagy azóta már ki tudja hova vándorolt) barátaim. Szerettem volna nyáron látni sok mindenkit, de mozdulni egyelőre csak gyerekekkel tudunk, úgy pedig szinte lehetetlen találkozni és érdemben beszélgetni. Lehet, nemsokára felfújom a képem, és itt hagyom őket egy hétvégére, és egyben Marcira hagyom a szívást, hogy Vilit leszoktassuk rólam. Jó kis terv, nem? (Vagy csak a szám nagy, és valójában akarom is meg nem is, hogy vége legyen ennek a korszaknak.)
